Ezt a sokak szerint talán meglepő kijelentést miszerint az, akinél Magyarországon talán senki nem ostromolja jobban a globalizációt, valójában a globalizáció kiszolgálója Alvin Troffler: A harmadik hullám című könyvének tételeivel szeretném bizonyítani. Alvin Troffler szerint korunk, vagyis a globalizáció korának, gazdasági, politikai és társadalmi válságainak a mélyén valójában egy új, és szerinte jobb világ kezd kibontakozni.

A történelmet három részre osztja: az első hullámra, ahol a gazdaság alapját a földművelés jelentette. A második hullámra, amikor az ipari társadalom kezdett kibontakozni. Végül a harmadik hullámra, vagyis az információs korra, amikor az információs gazdaság dominál, ami megegyezik a globalizáció korával, és ami Troffler szerint sok tekintetben visszatérést jelent az első hullámhoz. Az első hullám legfőbb jellemzője Troffler szerint az volt, hogy az akkori gazdaság egységei, vagyis a parasztgazdaságok főként önellátásra termeltek, és csak a felesleget vitték a piacra, egymással nem, vagy csak korlátozott mértékben voltak gazdasági összeköttetéseik.

Az első hullám gazdasága tehát egymástól elkülönülő, önellátásra épülő gazdasági egységére épült. Ennek a kornak a nagycsalád volt az uralkodó családformája, ahol több generáció élt egymás mellett a parasztgazdaságokban. A második hullám, vagyis az ipari forradalom eljövetelével viszont megszűnt az önellátó gazdálkodás, hiszen az ipar termékeit csak korlátozott mértékben lehet önellátásra termelni, a mezőgazdaság leépült, és az agrárrétegek az iparban kerestek munkát. Kialakult a kereskedelem, és Európa eddig különálló gazdasági egységei kapcsolatba léptek egymással, és kereskedelmi hálózatba szerveződtek. Így elvált egymástól a termelés, és a fogyasztás, az emberek már nem tudták ellátni magukat úgy, mint eddig és az ipari üzemek munkásaivá kellett válniuk, hogy onnan jövedelmet szerezve kielégíthessék szükségleteiket a piacról.

Jellemzői voltak ennek a kornak a nagy méretek, hiszen óriási gyármonstrumok épültek ekkor. A központi irányítás, hiszen ez volt a totalitárius diktatúrák korszaka: fasizmus, kommunizmus. Troffler szerint a nemzetek megjelenése, vagyis nacionalizmus felszínre törése is az iparisítás eredménye, mert a kereskedelem megjelenésével, a gazdaság egységeinek összekapcsolódásával szükség lett a közös nyelvre, és hagyományokra, hogy a gazdasági egységek hatékonyabban tudjanak egymással kommunikálni, és együttműködni. Így tehát az azonos nyelv, és hagyományok, vagyis a faji, etnikai egyneműség előnyös volt az iparosítás számára, és így született meg Európában a nacionalizmus.

A marxista ideológiát annak ellenére, hogy szocialista volt, és a kapitalista tőkésosztály ellen irányult, Troffler mégis a kapitalista ideológiával egy kalap alá véve indusztrializmusnak nevezi, hiszen Marx és Engels az eljövendő szocializmust kollektív ipari társadalomnak képzelte, ahogy a kapitalizmus alapja is az ipar, és a kapitalizmust a történelmi materializmus vonalán haladva a szocializmus negatív előjelű, de szükségszerű előfeltételének tekintette. Ekkor jelent meg az úgynevezett kiscsalád, ahol már nem több generációból, hanem csak két szülőből, és a gyerekeikből áll, ami szintén az önellátó gazdálkodás felbomlásának az eredménye.

Ennek a kornak, mint ahogy az a nacionalizmusban és a kollektivista szocializmusban is tetten érhető, egyik legfőbb jellemzője volt az egyéniségnek alárendelődése a közösséggel szemben, legyen az ipari konglomerátum által életre hívott nemzetközösség, vagy a szocialista kollektívum. Ekkor jelent meg a környezetszennyezés is, hiszen az iparnak a természetből kellett kinyernie a működéséhez szükséges nyersanyagot, ez pedig fokozott környezetszennyezéssel járt együtt.

A harmadik hullám az információ kora. Ekkor jelent meg a számítógép. A nyersanyagigényes nehézipart kezdte felváltani tudásigényes elektronikai ipar. A foszilis tüzelőanyagok iránti kereslet kezdett megcsappanni, és megjelent az új energiaforrások, mint a szél, vagy a napenergia iránti érdeklődés. Ez a nehézipar leépülésével párhuzamosan a környezetszennyezés mérséklődését vonta maga után. Az informatika megjelenése az ipar automatizálását vonta maga után, ez pedig a munkanélküliség megjelenésével járt együtt. Az iparban az új elektronikai és informatikai technológiák megjelenésével a tömeggyártást, ahol mindenből csak egyféle terméket állítanak elő, kezdte felváltani a különféle termékek széles skálájának egymással párhuzamosan való gyártása, vagyis megjelent az egyedi termékek gyártása.

Ez a különféle marketingmódszerek, mint például a telefonos értékesítés, vagy a személyes megkeresés és rábeszélés robbanásszerű elterjedését vonta maga után, hiszen a sok új termékféleséget el kellett adni valakinek. Ez pedig az individuum felértékelődését vonta maga után, hiszen azoknak a gazdasági szereplőknek, akik sokfajta terméket akarnak eladni színes, és egymástól eltérő egyéniségekből álló társadalomra van szükségük, hiszen a sokfajta terméket nem lehet eladni csak egyféle embertípusnak.

Ennek a jele a különféle ifjúsági szubkultúrák megjelenése, mint például punkok, rockerek, akik így akarják kinyilvánítani különbözőségüket, hiszen ebben a társadalom mindenki más akar lenni. Az individuum felértékelődése a családi élet átértékelődését vonta maga után, ami a válási statisztikák égbe szökését eredményezte, hiszen ott ahol mindenki más akar lenni, az emberek nehezen tudnak együtt élni. Így megjelent az elmagányosodás jelensége, egyrészt az ipar leépülése következtében fellépő munkanélküliség, másrészt az individuum felértékelődése következtében széteső családi élet miatt.

Bár a család nem szűnik meg teljesen ebben a korban sem, hiszen a válási arányok égbe szökésével párhuzamosan megjelentek a csonka családok, ahol a gyermek csak az egyik szülőjével él együtt. A hivatalos házassági szerződés nélküli élettársi viszony, a homoszexuális párkapcsolatok. Amerikában pedig, ahol a legelőrehaladottabb a harmadik hullám, megszaporodtak azok az esetek, amikor két csonka család gyerekestül összeköltözik. Megjelentek az egy nő, két férfi, vagy egy férfi két nő kapcsolatok. Ezek a jelenségek, már az első hullám nagycsaládmodelljére emlékeztetnek, mint például a két csonka család összeköltözése, csak annak eltorzult formájában. Troffler szerint tehát a harmadik hullámban sem szűnik meg a család intézménye a nagyarányú válási statisztikák ellenére, csak megszűnik annak tradicionális formája, ahol a családot egy nő és egy férfi házassági szerződéssel megpecsételt szövetsége alkotja.

Továbbá ebben a jelenségsorozatban vannak olyan elemek is, amelyek, ha eltorzult formában is, de az első hullám nagycsaládmodelljét idézik. Az individuum felértékelődése nemcsak az egymástól különböző egyéniségek sokaságában ölt testet, hanem felőrölte az etnikai egyneműséget is. Az ipari konglomerátum által etnikailag egyneművé tett európai nemzetközösségeket most Afrikából, és Ázsiából beáramló színesek árja lepi el. Az individualitás végső kibontakozásaként pedig Troffler szerint kezd felbomlani az ipari társadalom utolsó bástyája is, vagyis a fogyasztás és a termelés elkülönülése, és a gazdálkodás formája kezd visszatérni az önellátó gazdasághoz. Mivel az ipari társadalom már a Föld minden részét bevonta a világkereskedelem hálózatába a termékek mennyisége, és megjelenési formáinak száma a harmadik hullám előretörésével egyre csak növekszik, egyre nehezebb vevőt találni rájuk.

Az iparban pedig amúgy is megjelentek a tömegtermeléssel szemben az egyedi termékeket előállító gépek technológiája, ezért tervbe van véve, hogy az embereknek ezután majd nem termékeket gyártanak, hanem olyan gépeket adnak el, amelyekkel saját maguk testre szabhatják, és legyárthatják maguknak a szükséges termékeket. Például az emberek nemsokára olyan számítógéppel vezérelt gépeket vehetnek maguknak, amibe beprogramozhatják, hogy milyen ruhát szeretnének maguknak, és a gép minden további nélkül legyártja ezt nekik. Ez a jelenség még csak csírájában van meg a társadalomban, de ma is jól megfigyelhető, hogy például a bankok a számítógépes technológia megjelenésével mind arra ösztönzik a vásárlókat, hogy önállóan szolgálják ki magukat, így például, hogy kártyával vegyenek fel pénzt. A kereskedelemben is terjed az önkiszolgálás.

Az önellátás előretörése ezenkívül abban is megmutatkozik, hogy szaporodik azoknak a száma, akik kiköltöznek a városokból a falvakba, vagy egy tanyára. Az ipari korszakra jellemző munkahelyre való bejárást, és rögzített 8 órás munkaidőt kezdi felváltani a távmunka, és az otthonról való munkavégzés. Troffler éppen ettől várja a családi élet megjavulását, és bár torzított formában, de az első hullámra jellemző nagycsalád feltámadását, hiszen az emberek szerinte ezentúl majd többet lehetnek együtt. Ez mindenképpen az első hullám gazdasági modelljéhez való visszatérést jelent Troffler szerint, bár leszögezi, hogy nem teljes visszatérést, mert az emberek a modern technológiától nyilván ezután sem fognak megválni. Azokat a gépeket pedig, mind például az imént említett ruhagyártó gépet, amivel önállóan kielégíthetik az igényeiket nyilván továbbra is a piacról fogják beszerezni, mert ilyen gépeket lehetetlen önállóan előállítani.

A harmadik hullám tehát nem egyszerűen visszahozza az első hullámra jellemző önellátó gazdálkodást, hanem inkább ötvözi az önellátó gazdálkodás, és a második hullámra jellemző, a földet behálózó, kereskedelmi rendszer tulajdonságait. De ez mindenképpen visszalépést jelent az első hullám irányába. A harmadik hullámra jellemző még a pénzügyi válságok előretörése is, ami Drábiknak az egyik legfőbb vesszőparipája. Troffler szerint ez is az információs társadalom előretörésének a következménye. A pénzügyi informatika megjelenése hálózatba kötötte a világ pénzügyi központjait: bankokat, tőzsdéket, ez pedig óriási kockázatokat jelent a pénzügyi világ számára.

Miért következik mindebből, hogy Drábik a globalizáció kiszolgálója kérdezhetné az olvasó. Egyszerűen azért, mert nincs még egy ember, aki jobban ostorozná a globalizációt, mint Drábik, de mégis olyan társadalmi modellt állít elénk a globalizációval szemben példaként, amely felé maga a globalizáció is halad. Vagyis az önellátásra épülő parasztgazdaságok rendszerét. Ha közelebbről szemügyre vesszük az írásait, akkor láthatjuk, hogy tulajdonképpen nem is a globalizációt, mint olyat ostorozza, hanem a pénzt, a kamatot. Ez az alfája, és az omegája az írásainak. A pénzügyi válság az csak egy részjelensége a globalizációnak, nem maga a globalizáció.

Drábik részéről az lenne a tisztességes, ha felhagyna ezzel a globalizációellenes frazeológiával, és elmondaná, hogy ő valójában szövetségest lát a globalizációban, mert az lerombolta az önellátó parasztgazdaságot létrejötte előtt tornyosuló legfőbb akadályt: az indusztrializmust. Ezzel én nem értenék egyet, de kivívná vele a tiszteletemet, ha őszintén megmondaná az igazságot. A teljesen önellátó gazdálkodást valójában csak akkor lehet megvalósítani, ha a modern technológia teljesen eltűnik a társadalomból, és az emberek visszatérnek a középkori technológiai szintre.

Azokat a gépeket, amelyekkel ruhát állítunk elő magunknak, vagy a mezőgazdasági munkához szükséges modern gépeket nyilván soha nem fogják tudni az emberek maguk előállítani, így azt a piacról kell beszerezniük, ha pedig ezeket a piacon akarják megvásárolni, akkor valahonnan jövedelmet kell szerezniük. Ezt nyilván csak úgy tehetik meg, hogy vagy elmennek a munkaerőpiacra dolgozni, vagy a piacról vásárolt gépekkel olyan termékeket tudnak előállítani önállóan, amit mások hajlandóak megvásárolni tőlük. A munkaerőpiacon az ipar leépülése miatt egyre kevesebb a munkahely. Az emberek pedig a különféle használati eszközöket: ruhát, autót, élelmiszert stb., ha egyedül is le tudják gyártani maguknak, akkor nyilván nem fognak értéket látni a másik által legyártott termékekben, és nem fogják egymástól megvásárolni.

Az emberek csak akkor fogják egymástól megvásárolni ezeket az árukat, ha a gyártójuk a használati értéken kívül olyan pluszértéket tud hozzáadni ehhez az áruhoz, amiért azt az emberek érdemesnek tartják majd megvásárolni. Ha pedig ez a pluszérték nem használati érték, akkor csak kulturális érték lehet. Erről már sokszor írtam a blogjaimon. Tehát csak a kultúra és a modern termelés összekapcsolása mentheti meg a harmadik hullám önellátó, vagy félig önellátó gazdasági rendszerét, vagy a teljes önellátás esetén a nyugati társadalom végképp elveszti technológiai vívmányait, és visszasüllyed a középkori technológiai szintre. Csak így valósulhat Drábik álma, vagy szerintem inkább (ez az én véleményem) rémlátomása a teljes önellátásra épülő parasztgazdaságokról.

Felhasznált Irodalom:

Alvin Toffler: A harmadik hullám, TYPOTEX ELEKTRONIKUS KIADÓ KFT., 2002.

Claire Wallace: A mindennapi élet ökonómiája, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1993.

Gyakorikérdések.hu: Jobbikosok: a Jobbik támogatja Drábik János gazdasági elképzeléseit? http://www.gyakorikerdesek.hu/politika__partok-kormanyzas__741792-jobbikosok-a-jobbik-tamogatja-drabik-janos-gazdasagi-elkepzeleseit

A gazdasági növekedés szempontjából fontos a megtakarítás, mert ha megtakarítok, többet fektethetek be. Továbbá fontos a tőkeigényesség is, amely azt mutatja meg, hogy mennyi tőkét igényel a gazdaságban a befektetés. Ez függ a technikai színvonaltól is. Elméletileg a megtakarítási ráta a tőkeigényességgel elosztva megkapjuk a növekedési rátát. Ez nem igaz, mert a tényezők között ott van még az emberi munkaerő újratermelése is.

Bródy András: Lassuló idő című könyvében arról ír, hogy amikor egy afrikai országban tanított akkor ott rengeteg megtakarított tőke állt rendelkezésre, ugyanakkor az ország továbbfejlesztése nem lett volna különösen tőkeigényes, mert a túlnyomórészt földművelő lakosság alacsony igényszintű volt, a gazdasági fejlődés mégis elmaradt, mert nem volt megfelelő szakértelem és munkaerő az országban.

Ez azt jelzi, hogy ha egy ország az egyik évben sokat takarít meg, akkor nyilván többet is fektethet be, de ha ez az országban élő munkaerő újratermelésének rovására megy, ha az emberek a spórolás miatt nem tudnak művelődni, nem tudják magukat képezni, vagy nem tudják magukat kipihenni, akkor ez hosszú távon a gazdasági növekedés rovására megy. A megtakarítás és a munkaerő újratermelése tehát két alapvetően egymás ellen ható folyamat a gazdasági növekedés szempontjából.

Ezért mindig meg kell gondolni, hogy mennyit takarítsunk meg a jövőbeni befektetés szempontjából, ehhez pedig szükség van valamiféle kockázatelemzésre, és a befektetés kiszámíthatóvá tételére, ebben segít nekünk a kultúra. Plenter János: Gazdaság és államhatalom című könyvében arról ír, hogy a modern gazdaság kaotikus jelenségei mögött a modern technika áll. Ugyanis régen, amikor még nem volt modern technológia a gazdaság csak az emberek számára legszükségesebb árukat termelte meg, mint például élelmiszer, ruha stb. Ezekre az árukra az embereknek mindenképpen szükségük van a túléléshez. Manapság viszont a modern technológia fejlődésével a gazdaság által megtermelt áruk választéka kiszélesedett rengeteg olyan áruval, amelyekre nem feltétlenül van szükségük az embereknek az életben maradáshoz, mint például kozmetikai cikkek, háztartási eszközök stb.

Ezeknek az áruknak a megvásárlása és elfogyasztása a feltétele a gazdaság növekedésének. Viszont mivel ezek az áruk nem feltétlenül szükségesek az emberek számára, csak pillanatnyi szeszélyüktől függ, hogy megvásárolják e őket, vagy sem, a gazdasági növekedés, a gazdasági helyzet kiszámíthatatlanná és kaotikussá vált korunkban. Mi lehet erre a megoldás?

Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere című művében arról ír, hogy a régi polgári lakások belső felépítésére egyfajta szimbolikus egység volt a jellemző. Vagyis a lakásokat alkotó bútorok, használati tárgyak külső megjelenésének összessége által létrehozott összképet nemcsak a tárgyak funkcionális, vagyis használati értéke határozta meg, hanem az általuk képviselt hagyomány.

A régi bútorok, használati tárgyak által alkotott összkép mindig tükrözte az ősök szemléletét, a családi hagyományokat, és éppen ezért ezeknek a tárgyaknak mindenhol kijelölt helyük volt a lakásban, amit nem lehetett megváltoztatni. Ha új bútort vagy használati tárgyat vásároltak, azt mindig ugyanattól az iparostól, vagy iparoscsaládtól rendelték meg, hiszen ezek az iparoscsaládok mindig az elődjeik hagyományát folytatták, és csak ez a hagyomány biztosította azt, hogy az újonnan elkészült bútor is beleilleszkedjen a ház összképébe, amit az illető iparos elődjei hívtak életre. Tehát a régi polgári világban is sok olyan tárgy volt, ami nem szolgálta az emberek alapvető szükségleteit, de a fogyasztást mégsem az emberek pillanatnyi szeszéje határozta meg, hanem a hagyomány, és így a gazdaság állapota mégsem volt kaotikus.

A mai modern lakásokat alkotó bútorokra és használati tárgyakra viszont csak a funkcionális egység a jellemző. Itt már nincsen szó hagyományokról és tradíciókról. A tárgyak egységét csak azok használati értéke adja meg. A modern lakástulajdonos csak akkor vásárol új használati tárgyat, ha annak hasznát veszi valamilyen formában a többi mellett. Például ágyneműtartót csak akkor vásárol, ha sok az ágynemű, és nem fér el az ágy belsejében.

Ez pedig azt is jelenti egyben, hogy nem köti a hagyomány egyetlen konkrét iparoshoz sem, így lényegében mindegy neki, hogy kitől vásárolja meg az adott használati tárgyat, ha az illető iparos bele tudja építeni a szükséges használati értéket, ami önmagában nem nehéz feladat. Az adott tárgyak pedig a tradíciók hiánya miatt tetszés szerint eldobhatók, kicserélhetők mihelyt olyan új használati tárgyat találunk, amelynek használati értéke jobban megfelel az elvárásainknak.

Így tehát a régi polgári kultúra képviselőivel ellentétben a modern fogyasztót valóban csak pillanatnyi szeszéje irányítja abban, hogy mit és kitől vásárol meg, ahogy azt a Plenter János féle könyv bemutatásánál leírtam. Így tehát a modern gazdaság kaotikus jellegére az egyetlen megoldás a régi polgári kultúra, a régi polgári tradíciók újjáélesztése, a modern polgári eszmény régi hagyományokkal való megtöltése, ami Magyarországon Széchenyi István nevéhez fűződik. Ő volt Magyarországon a modern polgári eszmény és a régi kulturális tradíciók egyesítésének, szintézisének legfőbb teoretikusa.

A Széchenyi féle polgári kultúra tehát kiszámíthatóvá teszi a gazdaságot, és ezzel segíti a befektetés eredményességét, de nem csak ebben segíti a befektetést, hanem a kockázatelemzés szempontjából is. A modern gazdaság nemcsak azért kaotikus, mert manapság sok olyan terméket állítanak elő, amelyek nem kötődnek az ember alapszükségleteihez, hanem azért is, mert ha az emberek nem veszik meg ezeket a termékeket az messzemenő hatással lehet a gazdaság legtávolabbi szegmensére is, mert a modern ipari gazdaság globálisnak tekinthető, benne a technológia révén minden össze van kapcsolva mindennel, minden függ mindentől, és így a hatások könnyen és gyorsan továbbgyűrűznek.

Roób Gusztáv: „Kiút a pénz és a multik világuralma alól” című könyvében a különféle természeti jelenségek árukban megtestesülő kapcsolatairól és összefüggéseiről ír.

Leírja, hogy a különféle áruk, vagyis a különféle technikai eszközök a történelem folyamán egyre több természeti jelenségből épülnek fel, ezek megmunkálása egyre bonyolultabb technikai módszereket, és egyre magasabb szintű szakismeretet igényelnek. A különféle áruk pedig szorosan összefüggenek egymással a gyártásukhoz felhasznált természeti jelenségek, az elkészítésükhöz szükséges szakismeretek szerint. Például ha két áru elkészítéséhez egyaránt réz és vas kell, vagy ha mind a két áru legyártásához vegyészmérnök szakember kell.

Ebből pedig eljut ahhoz a gondolathoz, hogy az egész gazdaság felépítményét alapvetően meghatározza az a két feltétel, hogy milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre az ember számára az áruk legyártásához, és hogy ezeket a természeti jelenségeket az ember milyen színvonalún tudja hasznosítani a rendelkezésére álló műszaki tudás segítségével. Például az ipari üzemek szervezeti és műszaki felépítését, az egymással és a társadalommal való kapcsolataikat is alapvetően meghatározza ez a két feltétel.

Ebből a gondolatból továbbmenve pedig odajut, hogy a gazdaság működését egy adott országban teljes egészében feltérképezhetjük, ha át tudjuk látni a különféle áruk egymáshoz való viszonyait és összefüggéseit, amelyeket a bennük megtestesülő természeti jelenségek és a tulajdonságaik hordoznak, hiszen végeredményben ezek határozzák meg az egész gazdaság felépítményét. Mindebből pedig arra a következtetésre jut, hogy létre kell hozni egy számítógépes információs rendszert a különféle árukról, amit áruhatározó kategóriarendszernek hív (ÁHKR). Ebben kutathatóvá, és összehasonlíthatóvá válnak a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek.

Ebből pedig egy gazdaságilag hátrányos helyzetű ország szakemberei kiolvashatják, hogy az országukban milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre, és a természeti jelenségek felhasználásának módszereit milyen irányba fejlesszék tovább, hogy gazdaságuk kitörjön az elmaradottságból. Tehát, hogy hogyan alakítsák oktatási és innovációs politikájukat. Továbbá ez az információs rendszer a kutatás-fejlesztés területén is hasznosítható lenne, hiszen a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek átláthatóságával könnyebben lehetne egymással kombinálni az egyes természeti jelenségeket és tulajdonságokat új áruk létrehozása céljából. Így például ha találunk egy olyan tulajdonságot az adatbázisban, hogy „számítógéppel vezérelt”, és egy olyat, hogy „takarítógép”, akkor máris megvan a számítógéppel vezérelt takarítógép ötlete.

A Roób Gusztáv által kitalált információs rendszert véleményem szerint tovább lehetne fejleszteni, hogy ne csak nyilvántartsa a különféle árukat alkotó természeti jelenségeket, és szellemi termékeket, hanem feltérképezze az összefüggéseiket is, mint hogy egy áru előállításához milyen további árukra van szükség. Így például, hogy egy gép legyártásához milyen csavarokra van szükség, ezt milyen másik cégtől tudja megrendelni. Így pedig képet kaphatunk a technológiai rendszerünk bonyolult hálózatáról, összefüggéseiről, amire az egész gazdaság felépül, és így már a gazdaság összefüggéseinek ismeretében, káoszelméleti számításokkal esetleg tudnánk kockázatelemzést végezni. Sőt akár erre építve egy új kulturális gazdaságpolitikát felépíteni, hiszen ha feltérképeztük a technológiai rendszerünk összefüggéseit, amire az egész gazdaság felépül, akkor megismerjük a modern gazdaság kaotikus jellegének törvényszerűségeit, amit csak a kultúra segítségével szüntethetünk meg, ahogy azt az előbb kifejtettem.

Felhasznált Irodalom:

Plenter János: Gazdaság és államhatalom A közgazdaságtan halmazelmélete, Kapu Kiadó, 2001.

Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere, Gondolat, Budapest, 1987.

Bródy András: Lassuló idő, Budapest, 1983.

Roób Gusztáv: Kiút a pénz és a multik világuralma alól, Korrekt Nyomdaipari Kft, 1997.

Alvin Toffler: A harmadik hullám, TYPOTEX ELEKTRONIKUS KIADÓ KFT., 2002.

Az osztályharc fogalma Karl Marxtól ered. Ő ezalatt a tőkésosztály és a munkásosztály harcát értette a gazdasági és politikai hatalomért, amelynek Marx szerint törvényszerűen a munkásosztály győzelmével kell végződnie. Az osztályharc erkölcsi alapjául a munkaérték elméletet tette. Ez lényegében azt mondja ki, hogy a gazdaságban megtermelt áruk értéke egyedül az áruk megtermelésébe fektetett munkából ered.

Ebből pedig egyenesen következik, hogy a tőkés profitja a munkás által megtermelt érték lefölözéséből ered. Mivel a tőkés a munkás által megtermelt áruk értékesítéséből szerzi jövedelmét, aminek csak egy részét adja vissza a munkásnak bér formájában, a többit pedig profit formájában megtartja, ha pedig az áruk értéke egyedül a beléjük fektetett munkából ered, akkor a tőkés nyilvánvalóan a munkás által megtermelt értéket fölözi le. Így a munkásosztálynak erkölcsi alapja van megdönteni a tőkésosztályt, hogy megkapja jogos jussát, amit a tőkésosztály eltulajdonít tőle.

Az értékelmélet kérdése, vagyis, hogy miből is származik az áruk értéke heves viták kereszttüzében áll ma is a közgazdaságtudomány területén. Véleményem szerint Marx munkaértékelmélete csak a tiszta szocialista tervgazdálkodás keretei között érvényes. A szocialista tervgazdálkodásban az áruk megtermelt elosztásáért az állam felel, így a fogyasztóknak nincs lehetőségük beleszólni abba, hogy mit vásárolnak, tehát a fogyasztó szubjektív hasznosságérzete nem befolyásolja azt, hogy mit és hogyan termelnek, így az áru értékét egyedül a bele fektetett munka értéke képezi.

A liberális piacgazdaságban már más a helyzet.  Itt nem az állam tervezi meg a termelést és a fogyasztást, így a fogyasztó szabadon döntheti el, hogy mit vásárol, így megjelenik a szubjektív hasznosságérzet is, ami szintén meghatározza valamennyire az áru értékét, de ameddig nem automatizálódik teljesen a termelés, a befektetett emberi munka értéke sem tűnik el teljesen az áru értékéből.

Éppen ezért hozzám a legközelebb Eugen von Böhm-Bawerk osztrák közgazdász nézetei állnak az értékelmélettel kapcsolatban, aki a szubjektív értékelmélet híve volt, ami azt vallja, hogy az áruk értékét a fogyasztók szubjektív értékítélete határozza meg. Ugyanakkor Bawerk azt vallotta, hogy a fogyasztók értékítéletének egyik legfőbb alapja végeredményben az áruk használati értéke, hiszen ha nem tudnak mit kezdeni az áruval, akkor nem veszik meg. Az áruk használati értékét pedig az árukba fektetett munkával, és a föld természeti erejével hozta kapcsolatba, ahonnan az áru előállításához szükséges nyersanyag származik.

Az áru gazdasági értékét szerintem is inkább a bele fektetett munka és a fogyasztó szubjektív értékítéletének egysége képezi. Mivel senki nem tulajdonítana nagyobb szubjektív értéket a levegőnek, ami elengedhetetlen az életben maradáshoz, ennek ellenére a levegő gazdasági értéke mégis nulla, hiszen semmilyen munkabefektetés nem kell a levegő előállításához és szolgáltatásához, mert mindenhol, és minden mennyiségben hozzáférhető. Tehát szubjektív hasznosságérzetből származó gazdasági érték nincs befektetett munkaérték nélkül. Ugyanígy, ha mi munkánkkal előállítunk egy árut, de arra senki nem tart igényt, akkor gazdasági értéke nulla marad, akármennyi munkát fektettünk bele. Tehát befektetett munkából eredő gazdasági érték sincs szubjektív hasznosságérték nélkül.

A kettő viszonyát tehát úgy határozhatjuk meg, hogy csak úgy realizálódnak gazdasági értékként, ha az áruban a kettő egyszerre van jelen. Ha az áruban mind a kettő egyszerre van jelen, akkor értékük összeadódik, ha pedig az egyik értéke nincs jelen, akkor a másik értéke is nulla lesz, pontosabban nem realizálódik gazdasági értékként. Bár mind a munkaértéket, mind pedig a szubjektív hasznosságértéket nehéz számszerűsíteni, most a szemléltetés kedvéért vegyük a munkaértéket 3 egységnek, a szubjektív hasznosságértéket pedig 8 egységnek. Ha mind a kettő egyszerre van jelen az áruban, akkor az áru értéke 11 egység lesz. Ha a 3 egység munkaérték nincs jelen az áruban, akkor a 8 egység szubjektív hasznosságérték nullával lesz egyenlő, mint ahogy ha a 8 egység szubjektív hasznosságérték nincs jelen az áruban, akkor a 3 egység munkaérték lesz nullával egyenlő. Böhm-Bawerk ahogy az írásaiból kiveszem nem választotta ketté az áruban megjelenő munkaértéket, és szubjektív hasznosságértéket, és ez hiba volt, ahogy a cikk további részében kiderül.

A következő kérdés az, hogy ha az áruk értékét nem egyedül a beléjük fektetett munka mennyisége, hanem beléjük fektetett munka mennyiségének, és a fogyasztók szubjektív értékítéletének egysége határozza meg, akkor miből képződik a tőkés profitja? Azt kell, hogy mondjuk, hogy a szocialista tervgazdálkodásban a tőkés az áru munkaértékének maximalizálására, és a szubjektív hasznosságérzet befolyásának minimalizálására törekszik a profitmaximalizálás során. A liberális piacgazdaságban pedig, amely ma uralkodik szerte nyugaton, a tőkés igyekszik minimálisra csökkenteni az árukba befektetett munka értékét költségei csökkentése végett, ugyanakkor maximálisra emelni a fogyasztók szubjektív hasznosságértékét, az értékesítés maximalizálása végett.

A befektetett munkaérték minimálisra csökkentését az ipari rendszerek automatizálásával hajtja végre, ami különösen manapság az ipari informatikai rendszerek fejlődésével ölt szembetűnő mértéket, és óriási munkaerő felesleget, továbbá munkanélküliséget okoz az iparban, és ezzel együtt óriási mértékű költségmegtakarítást jelent a tőkés számára. A szubjektív hasznosságérzés maximálisra emelését pedig nyilván olyan áruk gyártásával akarja elérni, amelyek új használati értékeket realizálnak, és így új igényeket keltenek a fogyasztóban, továbbá a marketingeszközök: reklámok, hirdetések stb. minél szélesebb körű alkalmazásával, amelyek mesterségesen keltenek szubjektív hasznosságérzetet a fogyasztóban.

A következő kérdés, hogy hogyan viszonyul a szocializmus és a liberális piacgazdaság a kultúrához? A szocializmus kultúrához való viszonyáról A. I. Arnoldov Kultúra és korunk című könyvéből tájékozódhatunk. Arnoldov a korabeli Szovjetúnió ideológusa mélységesen elítéli a nyugati kapitalista fogyasztói társadalmat, ahol a munkásoknak nincs lehetőségük a kulturális alkotómunkára, csak silány fogyasztási cikkek előállítására a tőkés profitjának növelése érdekében. Az úgynevezett kapitalista kultúra pedig semmi másból nem áll, mint erkölcstelen reklámokból, pornográfiából, amelyek a tőkés által piacra vitt termékek megvásárlására ösztönzik a fogyasztókat, akik túlnyomórészt szintén a munkásosztályból kerülnek ki. Így a dolgozó teljesen elidegenedik mind a munkájától, mind pedig a kultúrától, hiszen mind a kettő egyedül a tőkésosztály profitjának növelését szolgálja, kizsákmányolva, termelő, fogyasztó állattá degradálva a munkásosztályt.

Ezzel szemben a szocializmus a kizsákmányolás megszűntetésével, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételével lehetőséget teremtett a munkásosztály számára az igazi kultúrmunkába való bekapcsolódásra, ami immár független a profitérdekektől, így célja nem a tőkés által piacra dobott termékek rásózása a fogyasztókra, hanem az új ember, vagyis a szocialista embertípus kinevelése. A szocializmus minden dolgozót bekapcsol a kollektív kultúrmunkába, hogy megteremtse az új embert.

A szocialista tervgazdálkodásban tehát, ahol a tőkésosztály az áru munkaértékének maximalizálásával akar profitot szerezni, bár ezt Arnoldov nem mondja ki, de a szocializmus igazi természetét Arnoldov írásával összevetve, az új, szocialista embertípus kinevelése a kultúra célja, aki öntudatosan vesz részt a termelésben a tőkésosztály profitjának maximalizálása céljából. A liberális piacgazdaságban pedig, ahol a tőkésosztály a szubjektív hasznosságérzés maximalizálásával akar profitot szerezni a kultúra célja olyan üzenetek közvetítése a fogyasztók felé, amely minél nagyobb arányú vásárlásra készteti őket. Mind a két esetben konkrét gazdasági célja van a kultúrának, és így mind a két esetben megtervezett kultúráról van szó, amit fölülről terveznek meg, és így a kultúra egyik esetben sem lép túl a termelés és profitmaximalizálás logikáján.

Ebből következően ezekben a rendszerekben a kulturális termékek előállítóinak nincs lehetőségük művészi szellemüket, ihletettségüket belevinni az alkotásba, mint ahogy a kulturális termékek fogyasztóinak sincs lehetőségük a kulturális termékek alkotó módon való befogadására, mert az vagy csak fölülről megtervezett átnevelésüket, vagy alsóbbrendű ösztöneikre hatva fogyasztói igényeik felkeltését célozza meg. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából mind a két rendszer rabságot jelent, mert a kulturális alkotás mind a két esetben konkrét gazdasági célt határoz meg, amin sem az alkotó, sem a befogadó nem léphet túl.

Az Aula Kiadó által megjelentetett Kultúra-gazdaságtani tanulmányok című könyvben leírják, hogy a kulturális alkotások befogadása aktív folyamat, és széleskörű műveltséget előképzettséget feltételez. Ebben pedig a kulturális terméket alkotó inputtényezők sajátosságai játszanak fontos szerepet az igazi kulturális gazdálkodásban. A kulturális inputok között vannak olyanok, amelyek közvetlenül szolgálják a kulturális termék előállítását, például technikai felszerelések, és nem közvetlenül, például az író elmélkedése, vagy a színházi rendező munkája. A második csoportba tartozó inputtényezők kevésbé mérhetőek. A kulturális termékek esetében nincs olyan számszerűsíthető kapcsolat az input és az output között, mint a szokványos ipari termelésben.

Ott, ha több inputot használunk fel, akkor biztos, hogy nő az output, vagyis a termelés. Például, ha több fát használunk fel az asztal előállításához, akkor biztos, hogy nagyobb értékű asztalt állítunk elő. Viszont, ha egy író tovább elmélkedik egy könyvön, akkor nem biztos, hogy többen el fogják olvasni, vagyis hogy többek szemében fog nőni a termék értéke, mert a kulturális alkotások értékének megítélésében nagy szerepet játszik az emberek szubjektív, alkotó befogadó tevékenysége. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából az igazi kulturális gazdaság szabadságot jelent mind az alkotó, mind pedig a befogadó számára, mert mind a kettőnek lehetősége van alkotó módon hozzájárulni a kulturális termékek előállításához, illetve befogadásához.

Az értékelmélet szempontjából pedig azt mondhatjuk, hogy az előállított termék értékét alkotó munkaérték, és szubjektív hasznosságérzet csak az igazi kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba egymással, hiszen ha a terméknek nincs kulturális értéke, mint például a szocializmusban, vagy a liberális kapitalizmusban, ahol sokak szerint a fölülről megtervezett művészeti irányzatok nem is tekinthetőek igazi kultúrának, akkor két lehetőség áll fent. Első esetben kiiktatják a piacot, és fölülről megtervezik az elosztást, aminek következtében a munkaérték kerül túlsúlyba a termék értékében, vagy pedig mindent a piacra bíznak, ekkor pedig a kultúrának csak az emberek fogyasztásra késztetése a célja, tehát a szubjektív hasznosságérzet kerül túlsúlyba a termék értékében. Csak a kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba a szubjektív hasznosságérzet, és a munkaérték a termék értékében, ahol mind az alkotó, mind pedig a fogyasztó alkotó módon élhet a kulturális alkotásokkal. Mindebből pedig az is következik egyben, hogy csak a kultúrális gazdaságban szűnhet meg a kizsákmányolás, mert egyedül itt lehetséges az, hogy a tőkés sem a munkaérték maximalizálásával, sem pedig a szubjektív hasznosságérték maximalizálásával nem tehet szert extraprofitra, mert a kettő egyensúlyban van.

Felhasznált irodalom:

Horváth Sándor, Daubner Katalin, Petró Katalin: Kultúra-gazdaságtani tanulmányok, Aula Kiadó, 2003.

A. I. Arnoldov: A kultúra és korunk, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975.

MARX KÁROLY: A TŐKE, SZIKRA KIADÁS BUDAPEST 1955. http://mek.oszk.hu/04700/04724/04724.doc

Wikipédia: Eugen von Böhm-Bawerk  http://hu.wikipedia.org/wiki/Eugen_von_B%C3%B6hm-Bawerk#A_szubjekt.C3.ADv_.C3.A9rt.C3.A9kelm.C3.A9let_jellegzetess.C3.A9gei_B.C3.B6hm-Bawerkn.C3.A9l

Fejtegetésemet Zenon paradoxonainak feloldásával szeretném kezdeni, amelyek a mozgás létezésének képtelenségét próbálják bizonyítani. Ezek lényegében érvek annak bizonyítására, hogy a mozgás létezése képtelenség. A paradoxonokat már sokan, és sokféleképpen próbálták feloldani. Először is magukat a paradoxonokat szeretném ismertetni.

„Nem lehetséges mozgás, hiszen a mozgó testnek először a megteendő út feléig kell eljutnia, de előbb annak a feléig és annak a feléig így tovább egészen a végtelenségig. A mozgónak végtelenül sok pontot kellene érintenie (1/2 1/4 1/8….), véges idő alatt, ami lehetetlen. Vagyis nem létezik mozgás!

Akhilleusz és a teknős:

„Ez abban áll, hogy a leggyorsabb futó soha nem fogja utolérni a leglassúbbat, mert az üldözőnek előbb el kell jutnia oda, ahonnan az üldözött elindult, így a lassúbbnak szükségképpen mindig lesz valamekkora előnye.”19 Ez az előny a mindig kisebb, de végtelen időre lenne szükség, hogy eltűnjön, hiszen a stadionhoz hasonlóan itt is végtelen pontot véges idő alatt kellene megtenni, ami ellent mond a józan észnek, tehát nem lehetséges mozgás.

Repülő nyíl:

A repülő nyíl a pályája során pontosan ott van, ahol tartózkodik (azonos saját méretével, van egy adott hossza). De ha pontosan ott van, akkor nyugalomban van, hiszen a két végpontja között tartózkodik. Nem mozoghat valami és lehet nyugalomban egyszerre, ez ellentmondás. Márpedig a repülő nyíl a mozgása során pontosan a két végpontja között van, tehát nyugalomban van. Nem létezik mozgás.

Stadion:

Ha a stadionban mondjuk AAAA egységek állnak, és hozzájuk képest a BBBB egységek balról, míg a CCCC egységek jobbról közelednek azonos sebességgel (1.ábra) úgy, hogy mikor az első B találkozik az első C-vel, akkor az említett B a második A-nál van, míg a C a harmadiknál, A-nál(2. ábra). A következő pillanatban egymást pontosan fedik (3.ábra). Ekkor az első C elhalad az összes B mellett, de az első B csak a fele A mellett. Az azonos gyorsasággal mozgó testek ugyanannyi idő alatt nem azonos utat tesznek meg, ez ellentmondás. A mozgás negyedszer is adabszurdnak, értelmetlennek adódik.”

Ebben az írásomban csak az első három mozgás létezése ellen felhozott érvvel szeretnék foglalkozni. A első két érv esetében a probléma gyökere véleményem szerint abban rejlik, hogy Zenon a pontot a tér egyik alkotóelemeként fogja fel. Mi a pont valójában? Ezt a fogalmat egyrészt helymeghatározásra szokták használni. Mint például, hogy ez az objektum ebben a pontban, a tér ezen a pontján van, másrészt a nulldimenziós tér szinonímájaként.

A nulldimenziós tér a térnek azt a formáját jelenti, amelynek semmilyen kiterjedése nincsen. Ha semmilyen kiterjedése nincsen, az azt jelenti, hogy mérete sincsen. Ez pedig a felvázolt problémák első két változatának esetében véleményem szerint egy újabb paradoxont is felvet, ami egyértelműen rámutat, hogy a pontot a tér alkotóelemeként értelmezni teljes képtelenség.

Zenonnak a mozgás létezése ellen felhozott első érve azon a matematikai elven alapszik, hogy a tér, vagy annak egy egysége, mint például az egyenes, végtelen sok kisebb részre felosztható. Ha viszont végtelen sok részre felosztjuk az eredmény 0 lesz, vagyis az egyenes nem fog létezni többé. Hiszen 1/∞ = 0, ahogy 2/∞ is egyenlő nullával és így tovább. Ez híven tükrözi azt a tényt, hogy mivel a pont a nulldimenziós tér megfelelője, kiterjedése nem lehet, ebből kifolyólag pedig mérete sem lehet.

Zenonnak a mozgás ellen felhozott első érve tehát úgy szól a tárgynak végtelen sok ponton kell keresztül mennie ahhoz, hogy egyik helyről a másikba érjen, így a mozgás minden esetben végtelen ideig tartana. Ha viszont a pontoknak nincs kiterjedésük, ebből kifolyólag méretük sem, viszont valóban a tér alkotóelemeiként léteznek, akkor mivel a pont mérete 0, a ponton való keresztülhaladás alatt mérhető időnek is nullának kell lennie. Mivel pedig, ahogyan Zenon is leírta a tárgynak minden esetben végtelen sok ponton kell áthaladnia, hogy céljához érjen, de ∞ * 0 = 0, így újabb paradoxonhoz jutottunk, ami éppen Zenon felvetett problémájának az ellentétje. Itt az a paradoxon, hogy egész egyszerűen nem szabadna léteznie időnek. Minden tárgynak, amikor mozgást hajt végre 0 idő alatt kellene egyik helyről a másikra érnie. A mozgásnak tehát Zenon gondolatmenetével ellentétben nem végtelen idejűnek kellene lennie, hanem 0 idejűnek.

Ez is bizonyítja, hogy a pont nem lehet a tér alkotóeleme, mert a pont, mint a nulldimenziós tér megfelelője, nem a tér alkotóeleme, hanem annak ellentettje. Ezt jól bizonyítja az emberi nyelvnek a sajátos jellege, ahogy a pontot, mint fogalmat használja. Már említettem, hogy a pontot, mint fogalmat két formában szoktuk használni, egyrészt a nulldimenziós tér megfelelőjeként, másrészt pedig egy térbeli hely megjelölésére. Érdekes, hogy amikor azt mondjuk, hogy valami a térnek ezen a pontján van, akkor mindig valamilyen kiterjedéssel bíró tárgyra gondolunk. Soha nem mondjuk, hogy ezen a ponton van egy pont, vagy hogy erre a pontra helyeztem egy pontot. Még akkor sem mondjuk ezt, amikor tollal megjelölünk, a térképen egy pontot. Akkor is inkább azt mondjuk, hogy megjelöltem ezt a pontot a térképen, hiszen a tollal rajzolt pontnak, az igazi ponttal ellentétben, ami a nulldimenziós tér megfelelője, van kiterjedése.

Ez arra utal, hogy a tér csak kiterjedésként értelmezhető, ami nem bír kiterjedéssel, az nem a tér eleme, hanem a tér ellentéte. Ha pedig nyelvünk használata erre utal, az mond valamit, hiszen nyelvünk használata visszatükrözi gondolkodási sémáinkat, gondolkodási sémáink pedig valamennyire a valóságot. Tehát Zenon első két problémájának hátterében az a tény áll, hogy a pont nem lehet a tér alkotóeleme. Véleményem szerint a harmadik érv is hasonló módon magyarázható, bár ezt nehezebb e magyarázattal szemléletesen levezetni. Ott az érv lényege az, hogy a tárgy nem lehet mozgó, és mozdulatlan egyszerre. A magyarázat véleményem szerint itt is valamiképp az lehet, hogy a mozdulatlanság nem lehet a mozgás alkotóeleme, mert a mozgás csak egységes folyamatként értelmezhető. Ha nem lehet az alkotóeleme, akkor pedig kizárt, hogy a tárgy egyszerre mozgó legyen és mozdulatlan.

Végezetül pedig szeretnék néhány szót szólni a nulldimenziós térnél, vagyis a pontnál magasabb dimenziószámú terekről. Manapság a tudományos életben sokat foglalkoznak a negyedik térdimenzió létezésének lehetőségével. Ez azért érdekes, mert én vitathatónak látom azt a gondolatot, hogy létezhetnek a térdimenziók egymástól függetlenül. Ha ugyanis a nulldimenziós térnek nincs kiterjedése, és ebből kifolyólag mérete sem, az azt jelenti, hogy tulajdonképpen nem is létezik, és csak egy a helymegjelölésre alkalmas absztrakt fogalomként értelmezhető. Az egydimenziós térnek a kétdimenziós tér irányába nincs kiterjedése, ami azt jelenti, hogy mérete sem, ami pedig tovább gondolva azt jelenti, hogy az egydimenziós tér a kétdimenziós térhez viszonyítva egyszerűen nem létezik. Ugyanez a helyzet a kétdimenziós és a háromdimenziós tér viszonyában is.

Ezt tehát azt jelenti, hogy a kétdimenziós, és az egydimenziós terek bizonyos aspektusaikban egyszerűen nem léteznek. A filozófiában pedig bevett tétel, hogy egy létezőnek, ahhoz hogy rámondhassuk, hogy az, ami minden tulajdonságával bírnia kell annak a létezőnek, aminek a nevét rámondjuk. Ahhoz tehát, hogy egy asztalra rámondhassuk, hogy asztal, ahhoz annak az asztalnak az asztal minden tulajdonságával bírnia kell. Ebből levezetve pedig, hogy egy létezőre rámondhassuk, hogy valóban létező, vagyis hogy valóban létezik, ahhoz a létező minden tulajdonságával bírnia kell. A kétdimenziós, és az egydimenziós térről viszont az imént bebizonyítottuk, hogy bizonyos aspektusaikban egyszerűen nem léteznek. Tehát ez azt jelenti, hogy térdimenziók egymástól függetlenül nem létezhetnek.

Viszont, ha létezik negyedik térdimenzió, akkor a háromdimenziós térnek attól függetlenül kell léteznie, amire az a bizonyíték, hogy mi itt vagyunk, és létezünk. De mivel térdimenziók egymástól függetlenül nem létezhetnek, ahogy előbb levezettem, ez azt sugallja, hogy nincs negyedik dimenzió.

Azonban ezt a gondolatmenetet meg is lehet cáfolni, még pedig azzal, hogy a pont nem 0 méretű, hanem végtelenül kicsi. Ez érdekes gondolat, de ezt is meg lehet cáfolni. A most leírt számoknál a ... mindig az számjegyek végtelen ismétlődését jelentik. Pl. 1,999... azt jelent, hogy a 9-es végtelen sokáig folytatódik a tizede jel után.

Tehát akkor vegyünk egy ilyen végtelen hosszú valós számot:

„1,9999999...

Szorozzuk meg 10-zel, az eredmény:

19,9999999....

Mivel a 9-esek a végtelenbe folytatódnak ezért a 10-zel szorzás után is a végtelenbe folytatódnak.
Akkor ebből a számból vonjuk ki az eredeti számot.
Vagy ha úgy tetszik a szám 10-szereséből kivonjuk a szám 1-szeresét ezzel megkapjuk a 9-szeresét:

19,9999999.... - 1,99999999... = 18

A tizedes vessző utáni 9-esek mindkét számnál a végtelenbe folytatódnak, tehát egymásból kivonva őket 0 lesz a tizedes vessző után, tehát az eredmény a kivonás után 18.
Most ugye a 10-szeres számból vontuk ki az egyszeres számot, tehát maradt a 9-szeres számunk. Am inem más, mint a 18.

18/9=2

Most akkor mi is van?
Igen, jól látjátok az 1, 9999.... = 2
Bármennyire is két különböző számnak tűnik, ami az egyenlőségjel két oldalán látszik a kést szám matematikailag igazolva egyenlő.
Sőt továbbmegyek.

Mivel 1,999... = 2

Ha ezt a két számot kivonom egymásból akkor a józan ész szerint 0-t kéne kapnom.
Ezzel szemben az eredmény -0,00000.....1 lesz
Vagyis egy számot önmagából kivonva negatív eredményt kapok. Igaz, hogy végtelen kicsi negatív, de negatív.

Furcsa ugye?”

Ez azt sugallja, hogy nem létezik olyan, hogy végtelenül kicsi. Azonban van itt még egy probléma is. Ha egy vonalat végtelen sokáig darabolunk, akkor pont lesz belőle, vagyis: „végtelenül kicsi”. De teljesen mindegy, hogy egy húsz centiméteres, vagy egy tíz, vagy akárhány centiméteres vonalat darabolunk, azt is végtelenszer kell darabolnunk, hogy pont legyen belőle. Na de most akkor, ha pontból, vagyis végtelenül kicsikből akarunk vonalat csinálni nyilván akkor is végtelenül sokáig kell egymás mellé raknunk a pontokat, hiszen azok végtelenül kicsik, de ha ezt megtesszük, akkor hány centiméteres lesz konkrétan a vonal, 10 vagy 20? Vagy, ha 10 centiméteres vonalat darabolunk, akkor 10, ha húsz centimétereset, akkor 20? De hát a pont mérete mindenhogyan egyforma: végtelenül kicsi, és az összerakás lépéseinek száma mindenhogy végtelen marad.

Másképp megfogalmazva: itt éppen az a paradoxon, hogy a pontot, mint végtelenül kicsit, nem lehet lefordítani a véges méretű vonalak mérhető mennyiségeire, mégis létezik, és ha ilyen pontokból vonalat akarunk összerakni végtelen lépésben, akkor mégis valamilyen konkrét, mérhető mennyiségnek kell kijönnie, amelyek egymástól különbözőek lehetnek, annak ellenére, hogy a pontokból való összerakás lépéseinek száma mindig végtelen. Ez az én olvasatomban csak úgy lehetséges, hogy a végtelenül kicsiknek, a pontoknak, amelyeknek egyforma méretűeknek kellene lenniük, mégis különböző méretűek, vagyis végtelenül sok méretben léteznek végtelenül kicsik. Vagyis, a végtelenül kicsiket valahogy mégis le lehet fordítani a véges méretekre. Vagyis a kérdés az, hogy mi határozza meg a pontoknál azt, hogy ha azokból véges méretű vonalat akarunk összerakni, akkor azok a vonalak milyen méretűek lesznek.

Tehát mind a második paradoxon, amit felvetettem azt sugallja, hogy a végtelenül kicsi vagy nem létezik, vagy többfajta méretben is létezhet egyszerre. Az első paradoxon pedig inkább azt, hogy egyáltalán nem létezik, de azért ott is felvethető, egyszerre lehet 0 is, és -0,00000.....1 is. Ha pedig ez igaz, akkor lehet akár 0,00000.....111111 is, vagy még több egyest vagy más számot is hozzáadhatunk, a végtelenségig, pontosabban a végtelen közepéig, ameddig szintén végtelen út vezet. Ugye milyen furcsa, ha a végtelentől indulva elkezdjük a 0-kat behelyettesíteni 0-nál nagyobb számokkal, a számok akkor sem fogják elérni sohasem, a 0,0-át, és lényegében mindig ugyanolyan távol maradnak 0,0-tól, mint -0,00000.....1 esetében, vagyis végtelen távolra, akárcsak, ha 0,0-tól indítanánk a számok behelyettesítését a végtelen felé. Tehát ugyanúgy végtelenül kicsi marad a szám, mégis nőni fog az értéke.

A második paradoxon szerintem feloldható. Talán lehet, hogy két fajta végtelenül kicsi létezik. Megszámlálhatóan végtelenül kicsi, és megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi. A megszámlálhatóan végtelenül kicsi az 1/∞. A megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi az pedig a példában szereplő -0,00000.....1, hiszen az a legkisebb valós szám, és a valós számok halmazáról Georg Cantor megállapította, hogy megszámlálhatatlanul végtelen. Tehát a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsinek talán éppen azért változhat a mérete, lehet egyszerre nagyobb is meg kisebb is, mert megszámlálhatatlanul kicsi, tehát ahogy a nevében is benne van, nem meghatározható egyértelműen a mérete. Ez is egy lehetőség.
Tehát a kérdés az, hogy a pontok, amelyekből a vonalak felépülnek megszámlálhatóan, vagy megszámlálhatatlanul végtelenül kicsik.

Ezek szerint viszont léteznek végtelenül kicsi számok is, és ez tulajdonképpen az első paradoxont is feloldja, hiszen ha a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi több értéket is felvehet, akkor 0-t is felvehet. A megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi esetében, hogy ezt el tudjuk képzeni érdemes szemügyre venni a megszámlálhatatlanság jellemzőit. Egy indiai matematikus Ranganathan ezt úgy fogalmazta meg, hogy a valós számok folytonosan, kontinuusan nyúlnak végig a számvonalon, elválaszthatatlanul összefolyva egymással. Vagy más szóval: nem létezik két olyan – egymáshoz mégoly közel álló – valós szám, amely között ne volna meghatározható további végtelen számú valós szám.

Nehéz racionális fogalmakkal megfogalmazni, de amikor ezt halljuk, agyunkban egy olyan képzet alakul ki, mintha belenéznénk egy természetes szám belsejébe, és ott a valós számok, ahogy egyre mélyebben nézünk bele a természetes számba, folyamatosan egymás között szaporodnának. Igen, a megszámlálhatatlan végtelenség, valójában a megszámlálható végtelenség folyamatos önosztódása, ami azt jelenti, hogy a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi mérete a folyamatos önosztódással egyenes arányban csökken a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi méretétől lefelé. Ez talán így van a végtelenül kicsik összességének fizikai megnyilvánulásának esetében is. A végtelen méretű vonal valószínűleg végtelenül nagy méretű végtelenül kicsiket, vagyis meszámlálhatóan végtelenül kicsiket tartalmaz, ha pedig a vonal kissebb, akkor vele egyenes arányban a pontok mérete is kissebb, amelyek így már a megszámlálhatatlanul kicsi kategóriájába tartoznak. Ez is érdekes lehetőség, hogy talán a valós számokat nem egységes egészként kell elképzelni, hanem olyan objektumként, amely rugalmasan és folyamatosan teremtődik. A megszámlálhatatlan végtelenség talán olyan, mint a lét folyamatos betöltése, soha nem töltődhet be teljesen, ezért mindig tovább osztódik. Vagy talán egyszerre folyamatosan teremtődő, és statikusan egységes. Milyenek azok a végtelenül kicsi számok?

A végtelenül kicsi számokat én úgy képzelem el, mint a valós számok felét. Mintha a valós számok tizedesvessző után kezdődő részének végtelen sorát kettévágnánk, és a tizedesvessző utáni rész azon részéből, amelynél a tizedesvessző utáni rész végtelenedik pontja felől növekednek a számok, az egyesek vagy a kettesek, most teljesen mindegy, mert valós számokról van szó, kapnánk egy új végtelent számsort, amely az eredeti végtelen számsor közepéig tart, hiszen, ha tovább tartana, akkor már nem lenne végtelenül kicsi. Az eredeti végtelen számsor közepe után, pedig csak 0-ák lehetnek az eredeti számsoron 0,0-ig. A végtelenül kicsi számok tehát olyan valós számok, amelyeknél a tizedesvessző utáni számsoron a 0 feletti számok csak a végtelentől a számsor közepéig tartana, utána pedig 0 vannak 0,0-ig, és a számsor közepétől számítva mindkét irányba szintén végtelen a számsor.

A kérdés, hogy nem lehet e ezt kapcsolatba hozni a kontinuum-hipotézissel? Ehhez persze először is meg kell értenünk, hogy mi az a kontinuum-hipotézis. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.

1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16

És így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.

2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1

És így tovább. Cantor bizonyította be a matematikatudomány mai állása szerint, hogy a valós számok nagyobb számosságúak mint a természetes számok. Ezt a következő gondalatmenettel tette meg: „Vegyük a 0 és 1 közötti valós számokat, tizedesjegyekkel kifejezve (például: 0,47 936 421…) úgy, hogy a tizedesvessző után minden számnak végtelen sok számjegye van. Ha vége van a tizedesjegyeknek, akkor nullákkal folytatjuk. Tegyük fel, hogy a valós számokat sorba lehet állítani, és így kölcsönösen egyértelműen meg lehet feleltetni a természetes számokkal. Ekkor tehát minden valós számot ebben a formában lehetne leírni.

0, A1 A2 A3 A4 …
0, B1 B2 B3 B4 …
0, C1 C2 C3 C4 …

Most próbáljunk meg új számot létrehozni Az első számjegy más lesz, mint A1, a második számjegy más lesz, mint B2, a harmadik számjegy más lesz, mint C3 és így tovább. Így egy új, 0 és 1 közötti valós számhoz jutottunk, de oly módon, hogy az különbözik a teljesnek feltételezett valós számok listájának minden egyes tagjától. Tehát ellentmondáshoz jutottunk. Mindebből az következik, hogy lehetetlen felsorolni a valós számokat. Ebből a gondolatmenetből Cantor bizonyítottnak látta, hogy a valós számok nagyobb számosságúak a természetes számoknál. Ez valóban bizonyítja, hogy van a végtelennél nagyobb végtelen, de vajon bizonyítja e azt is, hogy a valós számok nagyobb számosságúak, mint a természetes számok? Egy másik matematikus David Hilbert ugyanis a természetes számokra is bebizonyította, hogy nagyobbak önmaguknál, vagyis a végtelennél. Mégpediga a következő képpen:

„Egy valódi hotelben (amelynek véges sok szobája van) ha minden szobát kiadnak, akkor nem tudnak több vendéget elhelyezni, ebben nincs semmi meglepő. De képzeljünk el egy olyan szállodát, amelynek végtelen sok szobája van, azaz a szobaszámok 1-től kezdve folyamatosan növekednek, és nincs olyan szoba, amelynél ne lenne nagyobb számú. A szállodának van egy hangosbemondórendszere is, amelyen keresztül a portás az összes szobavendégnek tud üzenni egyszerre. Tegyük fel, hogy egy ilyen hotelben az összes szoba megtelt, olyan sok vendég van. A kérdés, hogy ha jön még egy vendég, el kell-e küldeni. A meglepő válasz az, hogy nem. Az új vendég elhelyezéséhez a portásnak csak annyit kell tennie, hogy bemondja: minden vendég költözzön át az eggyel nagyobb számú szobába. Az a vendég, aki eddig az 1-es szobában lakott, átköltözik a 2-esbe, amelynek eddigi lakója a 3-asba megy át, és így tovább. Így az 1-es szoba felszabadul, és az új vendég beköltözhet.”

Tehát ha ez a gondolatmenet csak azt bizonyítja, hogy a valós számok számossága nagyobb önmagánál, vagyis a végtelennél, akkor nem bizonyítja, hogy a valós számok nagyobb számosságúak a természetes számoknál. Ha még egyszer megnézzük Cantor bizonyítását láthatjuk, hogy ő a valós számoknak azt a tulajdonságát használta fel ennél a bizonyításnál, hogy a valós számoknak végtelen sok számjegyük van. Ennél fogva pedig persze, hogy tudunk végtelennél is több valós számot kreálni, hiszen végtelen sok számjegyet végtelennél is több módon tudunk kombinálni egymással. Pedig Hilbert gondolatmenetét olvasva nyilván a természetes számok esetében is van végtelennél nagyobb természetes szám, csak azt nem tudjuk vizuálisan szemléltetni, ahogy Cantor tette a valós számokkal. Egyszerűen azért, mert a természetes számok nem lehetnek végtelen számjegyűek. És így a természetes számok számjegyeit nem tudjuk végtelennél is több módon kombinálni egymással. Ez a bizonyítás tehát ilyen értelmezésben nem valós matematikai összefüggésekre épít, hanem a valós számok formai sajátosságaira. Azt valóban bizonyítja, hogy van a végtelennél nagyobb végtelen, de ha csak ennyit bizonyít, akkor azt nem bizonyítja, hogy a valós számok nagyobb számosságúak a természetes számoknál.

Ez csak esetleg akkor vehetjük bizonyítottnak, ha a következő megállapítást teszük: míg a természetes számok esetében a végtelennél nagyobb végtelen valóban csak nagyobb lehet az eddig felsorolt természetes számoknál. (Hiszen, ha meghatározott mennyiségű természetes számot hiánytalanul felsorolunk, akkor egy új természetes szám csak nagyobb lehet a már felsoroltaknál.) Addig a valós számok esetében a Cantor módszerével létrehozott új valós szám lehet nagyobb, de lehet kisebb is az eddig felsorolt valós számoknál, és így a valós számok nem felsorolhatóak, vagyis nem lehetnek ekvivalensek a természetes számokkal. Egy indiai matematikus Ranganathan megfogalmazásával a valós számok folytonosan, kontinuusan nyúlnak végig a számvonalon, elválaszthatatlanul összefolyva egymással. Vagy más szóval: nem létezik két olyan – egymáshoz mégoly közel álló – valós szám, amely között ne volna meghatározható további végtelen számú valós szám. Így valóban nem lehet felsorolni a valós számokat, és nem lehetnek ekvivalensek a természetes számokkal. És Cantor valóban a valós számok megszámlálhatatlanságát használja érvként a valós számoknak a természetes számoktól eltérő számoságának bizonyítására, vagyis, hogy nem lehetnek ekvivalensek egymással.

Azonban én így sem vagyok biztos abban, hogy ez a gondolatmenet bizonyítja, hogy a valós számok nagyobb számosságúak, mint a természetes számok. A cikk elején bebizonyítottuk, hogy egy végtelen számosságú halmaz egyenlő lehet saját részhalmazával. Vagyis a végtelen számosságú halmazokra jellemző valami, ami a véges halmazokra nem. Ha pedig tudjuk, hogy a végtelen halmazokra jellemző lehet olyan, ami a véges halmazokra nem jellemző. Akkor mi bizonyítja azt, hogy az a tulajdonság például, amely a véges halmazokra bizonyítottan jellemző, vagyis hogy ha két halmaz nem ekvivalens egymással, akkor különböző számosságú az a végtelen halmazokra is jellemző? A valós számok egymás felé, egymással egybefolyva végtelenek és nagyobbak önmaguknál, vagyis a végtelennél, a természetes számok pedig egymásra épülve végtelenek, és nagyobbak önmaguknál, vagyis a végtelennél. De ettől még számuk nem tér el egymástól. Csak, ha egymás mellé állítjuk őket, akkor nem tudjuk megfeleltetni egymásnak őket, mert a valós számok mivel egymással összefolyva végtelenek, és nagyobbak a végtelennél, minden valós számnál vételen sok kisebb és nagyobb valós szám létezik. Ellentétben a természetes számokkal, amelyek egymásra épülnek, és minden természetes számnál csupán végtelen sok nagyobb természetes szám létezik. Cantor bizonyítása tényleg bizonyítja azt, hogy van a végtelennél nagyobb végtelen, de azt nem, hogy a valós számok ténylegesen nagyobb számosságúak a természetes számoknál. Ezt csak azért írtam le, hogy érzékeltessem, hogy a végtelen a természetes számok esetében is nagyobb önmagánál. Tehát ez csak az én értelmezésem, de arra utal, hogy a kontinuum-számosság elmélet helyessége is vitatható, de most vegyük úgy, hogy igaz.
A kontinuum-hipotézis Cantor kontinuum-számosság elméletére alapozva azt mondja, hogy nincs létező számosság a valós számok megszámlálhatatlanul, és a természetes számok megszámlálhatóan végtelen számossága között. A kérdés az, hogy a végtelenül kicsi számokat nem lehet e kapcsolatba hozni a kontinuum-hipotézissel. Lehet, hogy a végtelenül kicsi számok azok, amelyek számossága a valós, és a természetes számok számossága közé esik? Mint mondtam a végtelenül kicsi számok olyan valós számok, amelyeknél a tizedesvessző utáni számsoron a 0 feletti számok csak a végtelentől a számsor közepéig tartana, utána pedig 0 vannak 0,0-ig, és a számsor közepétől számítva mindkét irányba szintén végtelen a számsor. Ezeket Cantor bizonyítását követve így lehetne hozzárendelni az igazi valós számokhoz:

0, A1 A1 A1 A1… A1 A2 A3 A4 … → 0, A1 A2 A3 A4 …
0, B1 B1 B1 B1… B1 B2 B3 B4 … → 0, B1 B2 B3 B4 …
0, C1 C1 C1 C1… C1 C2 C3 C4 … → 0, C1 C2 C3 C4 …

Cantor bizonyítása alapján könnyen belátható, hogy a két számhalmaz nem ekvivalens egymással. Van még egy feltétele is annak, hogy a számhalmaz számossága a valós és a természetes számok közé essen. A számhalmaznak tartalmaznia kell a természetes számokat. Könnyen belátható az első paradoxon levezetéséből, hogy ha a végtelenül kicsi szám 0 értéket is felvehet, akkor ennek a feltételnek is megfelel. Ezzel tehát megcáfoltuk a kontinuum-hipotézist, létezik számosság a természetes, és a valós számok között. A tér és a pont viszonyában tehát az a kérdés, hogy a teret megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi pontok építik e fel. Ha nem, akkor a teret nem építhetik fel pontok, mert azoknak nem lehet kiterjedésük, és akkor az egész modern matematika alól kicsúszik a talaj, ha igen, akkor a kontinuum-hipotézis meg van cáfolva.
Fritjof Capra: A fizika taója című könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelenségei, a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulásai.

A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.
A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek hasonlóan a keleti miszticizmushoz, és ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.

E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak a valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol, és nem is lehet ott, illetve létezhet is és nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.
Érdekes az a gondolata is, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.
Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.

Továbbá a kvantummechanika eredményei is azt mutatják, hogy az idő folyamata: a múlt, a jövő mind összesűrűsödik a jelenben, és a keleti miszticizmus is ehhez hasonló nézeteket vall. Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.

Érdemes összevetni Capra-nak a modern fizika és a keleti vallások kapcsolatáról leírt gondolatait azzal, amit én írtam le a modern matematika alapját képező halmazelméletről, amit Cantor alkotott meg. Mint ahogy leírtam z indiai matematikus: Ranganathan úgy fogalmazta meg a valós számok lényegét, hogy a valós számok folytonosan, kontinuusan nyúlnak végig a számvonalon, elválaszthatatlanul összefolyva egymással. Ez egyértelmű megfelelést mutat a keleti vallások panteisztikus szemléletével, ahol a tárgyi világ különálló létezői lényegében mind egységet képeznek a személytelen ősszubsztanciával, amit keleten brahmannak, vagy taónak neveznek.

A valós számok tehát olyan konstrukciók, amelyeknek szerkezete a keleti filozófiák tanításaival állnak analógiában, amelyeket pedig Capra a kvantummechanikával hozott kapcsolatba. Fent részletesen leírtam, hogy egy valós szám lehet egyszerre lehet 0 is, és -0,00000.....1 is. Ez pedig szintén a Capra által leírt taoista paradoxonokkal mutat rokonságot, ahol a valóság mélyrétegeiben lejátszódó folyamatok olykor lehetnek egyszerre létezők és nem létezők is, és ezek a paradoxonok a kvantummechanika jelenségeivel is erős rokonságot mutatnak. Végül leírtam, hogy saját látomásom szerint a valós számok nem statikusan létező dolgok, hanem folyamatosan teremtődő objektumok, amely szintén a taoizmus azon tanításaival mutat rokonságot, hogy a valóság folyamatos mozgásban van.

A modern matematika alapját képező Georg Cantor által kidolgozott halmazelmélet tehát éppúgy a keleti filozófiák tanításaival mutat rokonságot, mint a modern fizika. Ebből pedig az következik, hogy a modern matematika is éppúgy a keleti vallások nyugati leképezése, mint a modern fizika.

Éerdekes megemlíteni még valamit is. Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.

Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.

Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.

Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.

Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.

Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők. Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.

Oscar Cullmann: Krisztus és az idő című könyvében az őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.

Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon, vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.

Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.

Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig mindig végtelennek.

Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak, mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott végtelennek tekinthető.

A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.
A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.

Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.

1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16

És így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.

2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1

Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág? Tehát a végtelen általunk érzékelt részének a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi tulajdonságaival kell rokonságot mutatnia, mert paradox módon egyszerre kell végesnek és végtelennek lennie, ami pedig szintén a távol-keleti vallások és a kvantummechanika Capra által feltárt összefüggésivel mutat rokonságot. Itt talán a megszámlálhatatlanul végtelenül kicsi tulajdonságai mutatkoznak meg a végtelenül nagy tulajdonságaiban?

Felhasznált irodalom:

Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm

Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.

Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.

Egyetemes Guiness Enciklopédia. Pannon Könyvkiadó, 1992.

http://hu.wikipedia.org/wiki/Hilber t_Grand_Hotel-paradoxonja

http://mek.oszk.hu/01600/01683/pdf/01 683-1.pdf

http://www.math.u-szeged.hu/~hajnal/courses/halmaz99/hipotezis.htm

http://hps.elte.hu/tdk/dogak/bognarg_doga.pdf

http://tárogatóhangján.hu/plugins/forum/forum_viewtopic.php?454 Az avantgard és a végtelenedik dimenzió című cikk fórumhozzászólásai.

Papp Tibor: A Lagrange mechanika alapjai http://rabbot.varazslat.com/mypage/files/lagrange.pdf
Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.

Plenter János: Gazdaság és államhatalom című könyvében arról ír, hogy a modern gazdaság kaotikus jelenségei mögött a modern technika áll. Ugyanis régen, amikor még nem volt modern technológia a gazdaság csak az emberek számára legszükségesebb árukat termelte meg, mint például élelmiszer, ruha stb. Ezekre az árukra az embereknek mindenképpen szükségük van a túléléshez. Manapság viszont a modern technológia fejlődésével a gazdaság által megtermelt áruk választéka kiszélesedett rengeteg olyan áruval, amelyekre nem feltétlenül van szükségük az embereknek az életben maradáshoz, mint például kozmetikai cikkek, háztartási eszközök stb.

Ezeknek az áruknak a megvásárlása és elfogyasztása a feltétele a gazdaság növekedésének. Viszont mivel ezek az áruk nem feltétlenül szükségesek az emberek számára, csak pillanatnyi szeszélyüktől függ, hogy megvásárolják e őket, vagy sem, a gazdasági növekedés, a gazdasági helyzet kiszámíthatatlanná és kaotikussá vált korunkban. Mi lehet erre a megoldás?

Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere című művében arról ír, hogy a régi polgári lakások belső felépítésére egyfajta szimbolikus egység volt a jellemző. Vagyis a lakásokat alkotó bútorok, használati tárgyak külső megjelenésének összessége által létrehozott összképet nemcsak a tárgyak funkcionális, vagyis használati értéke határozta meg, hanem az általuk képviselt hagyomány.

A régi bútorok, használati tárgyak által alkotott összkép mindig tükrözte az ősök szemléletét, a családi hagyományokat, és éppen ezért ezeknek a tárgyaknak mindenhol kijelölt helyük volt a lakásban, amit nem lehetett megváltoztatni. Ha új bútort vagy használati tárgyat vásároltak, azt mindig ugyanattól az iparostól, vagy iparoscsaládtól rendelték meg, hiszen ezek az iparoscsaládok mindig az elődjeik hagyományát folytatták, és csak ez a hagyomány biztosította azt, hogy az újonnan elkészült bútor is beleilleszkedjen a ház összképébe, amit az illető iparos elődjei hívtak életre. Tehát a régi polgári világban is sok olyan tárgy volt, ami nem szolgálta az emberek alapvető szükségleteit, de a fogyasztást mégsem az emberek pillanatnyi szeszéje határozta meg, hanem a hagyomány, és így a gazdaság állapota mégsem volt kaotikus.

A mai modern lakásokat alkotó bútorokra és használati tárgyakra viszont csak a funkcionális egység a jellemző. Itt már nincsen szó hagyományokról és tradíciókról. A tárgyak egységét csak azok használati értéke adja meg. A modern lakástulajdonos csak akkor vásárol új használati tárgyat, ha annak hasznát veszi valamilyen formában a többi mellett. Például ágyneműtartót csak akkor vásárol, ha sok az ágynemű, és nem fér el az ágy belsejében.

Ez pedig azt is jelenti egyben, hogy nem köti a hagyomány egyetlen konkrét iparoshoz sem, így lényegében mindegy neki, hogy kitől vásárolja meg az adott használati tárgyat, ha az illető iparos bele tudja építeni a szükséges használati értéket, ami önmagában nem nehéz feladat. Az adott tárgyak pedig a tradíciók hiánya miatt tetszés szerint eldobhatók, kicserélhetők mihelyt olyan új használati tárgyat találunk, amelynek használati értéke jobban megfelel az elvárásainknak.

Így tehát a régi polgári kultúra képviselőivel ellentétben a modern fogyasztót valóban csak pillanatnyi szeszéje irányítja abban, hogy mit és kitől vásárol meg, ahogy azt a Plenter János féle könyv bemutatásánál leírtam. Így tehát a modern gazdaság kaotikus jellegére az egyetlen megoldás a régi polgári kultúra, a régi polgári tradíciók újjáélesztése, a modern polgári eszmény régi hagyományokkal való megtöltése, ami Magyarországon Széchenyi István nevéhez fűződik. Ő volt Magyarországon a modern polgári eszmény és a régi kulturális tradíciók egyesítésének, szintézisének legfőbb teoretikusa.

Felhasznált Irodalom:

Plenter János: Gazdaság és államhatalom A közgazdaságtan halmazelmélete, Kapu Kiadó, 2001.

Jean Baudrillard: A tárgyak rendszere, Gondolat, Budapest, 1987.

A magyar baloldal Gyurcsány Ferencel az élén mindmáig úgy él a köztudatban, mint a globalizáció és a nemzetközi nagytőke feltétel nélküli kiszolgálója, és ők tulajdonképpen fel is vállalják ezt, tehát lényegében soha nem mondták azt, hogy nem így van. Ezért ért meglepetésként, amikor a könyvtárban rábukkantam két könyvre, név szerint Hans-Peter Martin: A globalizáció csapdája, és Robert Went: Globalizáció című könyvére. Mind a két könyvet a Perfekt ZRT adta ki. Tehát az a cég, amely az interneten található források szerint Gyurcsány Ferenc érdekeltségébe tartozik. Mindkét könyv erősen globalizációellenes elveket vall.

Az első könyv a globalizáció ellenes könyvek többségével ellentétben nem a globalizáció egyik jelképeként aposztrofált Európai Únió felbomlasztását, és a globalizáció részének tekintett liberális demokrácia megszüntetését akarja elérni, hanem éppen az európai demokratikus intézményeket félti a globalizációtól.

A könyv elején leginkább azt a jelenséget ostorozza, hogy a globalizáció következtében egyre több munkahely szűnik meg a világgazdaságban, amely afelé tendál, hogy a lakosságnak csak 20 százalékára lesz szükség a jövőben a munkaerőpiacon. Utána végigtárgyalja a globalizáció kísérőjelenségeit. Leírja, hogy a globalizáció alapját képező liberális gazdaságpolitika a 80-as évek elejére nyúlik vissza.

Amerikában a Reagen kormányzat hirdette meg a multinacionális cégek, és ezen keresztül az amerikai életforma térhódítását a világon, továbbá a piaci deregulációt. Előtte a II. világháborútól a 80-as évekig terjedő időszakban a nyugati országok gazdasági arculata sokban a kelet-európai szocialista országok gazdasági arculatára hasonlított abban, hogy piackorlátozó intézkedések voltak érvényben, és a nyugati országok is teljes foglalkoztatottságra törekedtek.

Részletesen leírja a modern információs társadalom térhódítása következtében fellépő pénzügyi kockázatokat a tőzsde és a bankok világában. Tehát, hogy a pénzügyi világnak az informatikai forradalom következtében megtörtént egységesülése milyen kockázatokat hordoz magában, ami a mai pénzügyi válságban mutatkozott meg leginkább. Leírja, hogy az informatikai forradalom következtében fellépő ipari automatizálódás mennyi munkahelyet takarít meg az iparban, de ugyanígy a bankszektort is, és szinte minden ágazatot érint az informatikai forradalom következtében létrejövő munkaerő felesleg jelensége.

Ő is ír arról a jelenségről, hogy a külföldre telepedő multinacionális cégek hogyan akarják kiszorítani a fogadó országok termékeit, hogy az ő termékeiket vegyék. Ezzel kapcsolatban érdekes az a megjegyzése, hogy a komparatív előnyök kihasználása, vagyis, hogy minden ország azokkal a termékekkel és szolgáltatásokkal jelenjen meg a világkereskedelemben, amelyeknek az előállítása szempontjából előnyös helyzetben van, a többi terméket és szolgáltatást pedig más országoktól szerezze be, csak addig működik jól, ameddig a tőke helyben van.

Amint a multinacionális vállalatok tevékenysége túlnyúlik az országhatárokon, a komparatív előnyök kihasználhatatlanná válnak. Tehát nem önmagában a komparatív előnyök közgazdasági eszméjével van a baj, hanem azzal, hogy a multinacionális cégek országokon átnyúló tevékenysége közben akarják alkalmazni azokat. Ezekben a kérdésekben nagyjából megegyezik a véleménye a többi globalizáció ellenes szerző véleményével, mint például David C. Korten: Tőkés társaságok világuralma című könyvében leírtakkal, amit a magyarországi nemzeti radikális körök a globalizáció ellenes irodalom alapművének tartanak.

Azonban míg Korten könyve végén a globálisról a helyi gazdálkodásra való visszatérés gondolatát, és panteista vallási fordulatot hirdet, addig Martin és a könyv másik szerzője: Schumann egy 20 pontos reformprogramot ír le az európai gazdasági egység, és az európai demokratikus rend megőrzése érdekében.

Teljes demokráciát akar az Európai Unióban, ami nélkül szerinte kivitelezhetetlenek a további reformok. Azt akarja, hogy a Miniszterek Tanácsának minden ülése a nyilvánosság előtt folyjon le. Az Európai Unió bizottságát az Európai Parlament válassza meg, és az Európai Parlament minden törvényét a nemzeti országgyűlésekben is megvitassák.

Polgári összefogást akar kisközösségi, és regionális szinten az együtt cselekvés lehetőségének megvalósítása érdekében, amely szerinte elengedhetetlen a további reformokhoz.

Meg akarja valósítani a manapság egyre inkább széthulló valutauniót. Ez védelmet jelentene az amerikai és az ázsiai pénzügyi spekulánsokkal szemben. Így az európai termékek árát nem a pénzügyi spekuláció, hanem a tengerentúli partnerekkel folytatott tárgyalások határoznák meg, és elegendő gazdasági ereje lenne az uniónak, hogy az adóparadicsomokat megszüntesse, és a privát kamatnyereségeket ismét adókötelessé tegye.

A gazdasági fejlődés irányításának legjobb eszközének tekinti az adópolitikát. Ez kiküszöböli mind a bürokratikus, mind pedig a dirigista irányítási módszereket és az európai gazdaságok nagyfokú összefonódottsága miatt már csak európai szinten valósítható meg.

James Tobin amerikai közgazdász nézeteit említi, aki javasolta a devizakereskedelemre, és az európai bankoknak való euro-hitelekre kivetett forgalmi adót, amely védelmet jelentene a valutaárfolyam-ingadozások okozta népgazdasági károkkal szemben. Hiszen így az egyes valuták közötti kamatkülönbségekkel való üzérkedés már nem lenne kifizetődő, továbbá ez plusz bevételeket is jelentene.

Minimális szociális és ökológiai normák előírását követeli a világkereskedelemben az emberi és természeti erőforrásokkal folytatott rablógazdálkodás, gyermekmunka stb. visszaszorítása érdekében.

Meg akarja adóztatni a természeti erőforrások felhasználását, ami szerinte a munkaigényes iparágak felértékelődéséhez vezetne. Így lassulna a gépesítés mértéke, az emberi munkaerő felértékelődésével több munkahely teremtődne, további pénzforrásokhoz jutna a szociális állam, és az ökológiai válság is mérséklődne.

Luxusadót vetne ki a multinacionális vállalatok vezetői által igénybe vett fényűzést szolgáló luxuscikkekre.

Egész Európára kiterjedő szakszervezeti összefogást akar.

Újra akarja államosítani a távközlési szolgáltatásokat és az energiaszektort.

Robert Went könyve pedig a globalizációval kapcsolatos, korunkban divatos téveszméket akarja felszámolni, ezek közül is főképp azt a téveszmét, hogy a globalizáció technológiai jellegű folyamat. Sokan azt állítják ugyanis nyugaton, hogy a globalizáció végeredményben az információs forradalom terméke. Ezzel szemben viszont Went amellett kardoskodik, hogy a globalizáció igenis az újonnan fellépő nemzetközi liberális gazdasági ideológia terméke, amely kierőszakolta a kereskedelem és pénzügyi rendszer liberalizációját, az információs technológia pedig csak elősegítette ezt a folyamatot, mert ha a globalizáció a technológia terméke lenne, az azt jelentené, hogy nincs mit tenni ellene, ahogy írja.

Erre az egyik fő érve, hogy miért éppen a 80-as években kezdett előrenyomulni a globalizáció, ha a globalizáció a technológia terméke. Én erre tudnék mit válaszolni. Ennek fő oka a termelékenységnövekedés. A mai pénzügyi válság gyökerei is az információs társadalom előretörésében gyökeredznek. A modern informatika hálózatba kapcsolta a világ pénzügyi központjait, amely a pénzügyi műveletek nagyobb sebességét, és az ebből eredő további veszélyeket hozta magával.

Továbbá az ipari informatikai rendszerek megjelenése óriási termelékenységnövekedést okozott az iparban, ami egyrészt a pénz aranyfedezetének kényszerű megszűnését hozta magával, mert egyszerűen nincs annyi arany, amennyi újonnan megtermelt áru a gazdaságban forog, másrészt a sok új árútfélét értékesíteni kell valakiknek, ezért általánossá vált, hogy hitelt vetetnek fel az emberekkel, hogy el tudják adni nekik az árukat. A nemzetközi kereskedelem liberalizációja is erre vezethető vissza, mert a multinacionális cégeknek más országokban is értékesíteniük kell azt a sok újonnan megtermelt árut, ha a saját országukban nem tudják. Feltételezem, hogy a 80-as évek végén kezdett óriási mértékeket ölteni a termelékenység növekedés, ezért kezdődött akkor a globalizáció előretörése.

Mivel pedig a pénzügyi válság is részben az iparban érvényre jutó termelékenység növekedésnek tudható be, az egyetlen megoldás a pénzügyi válságra a "kultúra". Így például a kézműves ipar fellendítése, ahol értelemszerűen nincs túltermelés, mert például kézműves termékek gyártásához nem gépi, hanem emberi szakértelemre van szükség, ahogy ezt részletesen leírtam a "A Fidesz és az MSZP harca, mint új osztályharc (a kapitalizmus igazi megdöntése)" http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=113045 című cikkemben. A globalizáció szerintem tehát igenis technológiai folyamat, és így is van rá megoldás, ez pedig a kultúra.

Érdekes, hogy a Gyurcsány által kiadott könyv éppen a globalizáció technológiai magyarázata ellen szólal fel. A globalizációra való megoldásként pedig egyfajta osztályharcos ideológiát vonultat fel, ahol a dolgozók kiharcolják jogaikat a multinacionális nagytőkével szemben, Kondratyev hosszú ciklusok elméletére hivatkozva, ami egyébként azt mondja ki, hogy a technológiai változások nagy időközönként jelentkeznek a kapitalizmus történetében és ezek okozzák a kapitalizmus válságait.

Robert Went könyvéről egyébként az „Eszmélet” című marxista folyóiratban is olvasható egy könyvismertető, ami innen lehet letölteni: http://eszmelet.hu/index3.php?act=period&lang=hu&item=337&info=Eszm%C3%A9let%20foly%C3%B3irat,%2053.%20sz%C3%A1m%20(2002.%20tavasz)&auth=Robert%20Went :

Kérdésem lenne tehát az olvasóim között fellelhető baloldali érzelmű emberekhez, hogy ha a magyar baloldal a globalizáció legszorgalmasabb kiszolgálója, és ezt fel is vállalja, akkor hogy lehet, hogy éppen a Gyurcsány Ferenc által üzemeltetett kiadó adta ki ezt a két egyértelműen globalizációellenes könyvet? A válaszokat előre is köszönöm.

Felhasznált Irodalom:

Robert Went: Globalizáció, PERFEKT ZRT, 2002.

Hans-Peter Martin: A globalizáció csapdája, Budapest, 1998.

Dr. Erdélyi Ferenc: A globalizáció néhány technológiai vonatkozása: http://www.gte.mtesz.hu/MANUFUTURE/sajtotaj/Erdelyi_A_glob%E1lis_09.ppt#257,2,A GLOBÁLIS GAZDASÁGI VÁLSÁG NÉHÁNY TECHNOLÓGIAI VONATKOZÁSA

Gyurcsány Ferenc "díszes" kompániája http://www.politaktika.hu/printerfriendly/hirek/gyurcsany_ferenc_50_embere

Sokat hallani manapság a zsidóság állítólagosan magas intelligenciájáról, a Nobel díjasok magas számáról a zsidóság körében. Ezt főként a különféle balliberális médiumok hangsúlyozzák ki, úgy hogy sok esetben mintha már a zsidóság felsőbbrendűségét akarnák hangsúlyozni. Ezzel ellentétben egyes jobboldali körök, de főként az úgynevezett szélsőjobboldal, mint valami hiú kiskamasz igyekszik elvitatni a zsidóságtól állítólagosan magas szintű szellemi eredményeiket.

Olyan felhangokkal, hogy a zsidóságnak nincsenek is kimagasló szellemi eredményei, csak a Nobel-bizottság protekcióban részesíti őket, meg ehhez hasonló frázisokat hirdetnek. Először is le kell szögeznünk, hogy a zsidóság valóban felül van reprezentálva a modern tudomány, és főképp a természettudomány (matematika, fizika, kémia stb.) fejlesztői között. Ezt a tényt hiába próbálják elmismásolni, ez így van. A kérdés az, hogy ez valóban a zsidók magasabb intelligenciahányadosával függ össze, vagy egyszerűen a zsidóság sajátos kulturális jellegéről kell e itt beszélnünk.

Ennek megállapításához először is szemügyre kell vennünk magát a zsidó kultúrát, amelyből most egyetlen elemet fogok kiemelni, ez pedig a panteizmus. Aki egy kicsit is ismeri a modern filozófia történetét az tudja, hogy a panteizmus erősen kötődik az európai zsidó filozófiához és tudományhoz, hiszen Baruch Spinoza az egyik legismertebb zsidó filozófus panteista volt, továbbá Albert Einstein is, a leghíresebb zsidó fizikus. A továbbiakban tehát azt kell megvizsgálnunk, hogy a panteizmusnak van e valami köze a modern természettudományokhoz, és annak az egyik legfontosabb ágához a fizikához. Ehhez Fritjof Capra: A fizika taója című könyvét hívom segítségül.

Az szerző ebben a könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a nyugati szemlélettel ellentétben, amely távolságot feltételez a világ és Isten között, a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelenségei, a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulásai.

A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.

A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek hasonlóan a keleti miszticizmushoz, és ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.

E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak a valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol, és nem is lehet ott, illetve létezhet is és nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.

Érdekes az a gondolata is, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.

Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.

Továbbá a kvantummechanika eredményei is azt mutatják, hogy az idő folyamata: a múlt, a jövő mind összesűrűsödik a jelenben, és a keleti miszticizmus is ehhez hasonló nézeteket vall. Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.

A modern fizika tehát alapvető kapcsolatban áll a panteizmussal, mint ahogy a zsidó kultúra is. Ha pedig így áll a dolog, akkor azt is mondhatjuk, hogy a zsidók szellemi teljesítménye nem a zsidó intelligencia, hanem a zsidó kultúra terméke, akárcsak a zsidó zene, vagy tánc, és az úgynevezett szélsőjobboldal gyerekes törekvése, hogy a zsidó Nóbel-díjakat elvitassák a zsidóságtól, olyan mintha a zsidók vagy a cigányok táncát akarnák elvitatni, mint a zsidók és a cigányok sajátos kulturális teljesítményét.

Egyáltalán miért gondolják úgy az emberek, hogy a zsidók tudományos teljesítményei a zsidók intelligenciájára, és nem a sajátos kulturális jellegükre vezethető vissza. E mögött a modern pszichológia azon téves megállapítása rejlik, hogy az intelligencia valamiféle univerzális jelenség, ami mindenfajta etnikumhoz és kultúrához tartozó emberben ugyanolyan formában van jelen. Ez óriási tévedés. Az intelligencia minden nemzetnél és minden kultúrában más formában van jelen. Capra a fent említett könyvében utalt arra, hogy a nyugati görög szemlélet, vagyis kultúra erősen geometrikus jellegű és térben gondolkodik, ami idegen a keleti gondolkodástól, és így a modern fizika szemléletétől is.

Tehát a görög intelligencia a térszemléletben bontakozik ki, mint ahogy ezzel ellentétben a távol-keleti és a zsidó intelligencia már nem a térben bontakozik ki. Vajon hogy lehet az, hogy a modern fizika művelői között, amit nehezebbnek tartanak, mint a fizika alapjának mondott görög fizikát, aránytalanul sok zsidó van, viszont a fizika, és egyéb más tudományokat megalapozó görög tudósok között egyetlen zsidó sem volt. Ezt nem magyarázza meg a zsidók intelligenciája, mert ha a modern fizikában azért jobbak a zsidók, mert az nehezebb a zsidók pedig intelligensebbek, akkor a fizika alapjainak lerakásában is a zsidóké kellett volna, hogy legyen az elsőbbség, mert aki a nehezebb feladatokkal jobban megbirkózik az a könnyebb feladatokat is előbb teljesíti. Vagyis a zsidók nem intelligenciájuk miatt mellőzték a modern tudományok alapjainak lerakását, hanem mert idegen volt tőlük a görög térszemlélet.

Itt tehát nem a zsidó és a görög intelligencia, hanem a zsidó és a görög szemlélet, vagyis kultúra közötti különbségről van szó. A modern fizika nem nehezebb, mint a klasszikus fizika, csak egész más szemléletet igényel. A klasszikus fizika és a modern fizika nem két egymásra épülő, hanem két egymástól egészen különböző fizika. Érdekes, hogy a magyar szélsőjobboldali ideológia magát nemzeti, keresztény és szocialista ideológiaként definiálja, és az európai civilizáció egyetlen lehetséges jövőjeként.

Akkor pedig fel kell tennem a kérdést, hogy miért akarnak elvitatni, mint valami durcás kisgyerek egy olyan kulturális teljesítményt, ami a panteizmusból, vagyis a keresztény és európai szellemtől alapvetően idegen forrásból ered. Ez tényleg olyan, mintha a cigány táncot akarnák elvitatni, mint kulturális teljesítményre. Ezzel saját műveletlenségüket bizonyítják, vagyis azt hogy nincsenek tisztában az európai és a keresztény szellemiség lényegével, amit ideológiájuk alapjaként határoztak meg, és egyszerűen nevetségessé teszik magukat.

Ha igazi európai nacionalisták lennének, akkor nem vitatnák el a zsidóságtól a kulturális teljesítményeiket, hanem szembeállítanák vele az autentikus európai kulturális teljesítményt, vagyis a görög térszemléletet, amely geometrikus jellegű, és térben gondolkodik, illetve annak magasabbrendűségét hirdetnék, hiszen azt nem azért találták fel a görögök, mert kisebb intellektuális teljesítmény kell hozzá, hanem mert a görög szemlélet és kultúra sajátja.

Az úgynevezett szélsőjobboldal már a magyar zsidó Nóbel-díjasoktól igyekszik elvitatni kulturális teljesítményeiket, pedig erre a németeknek több okuk van, mert a német zsidó Nóbel-díjasok ténylegesen zsidónak vallották magukat, és nem hivatkoztak a német szellemiségre. Ezt jól mutatja az is, hogy Lénárd Fülöp a Magyarországról elszármazott német Nóbel-díjas külön német fizikát akart létrehozni a zsidó fizika ellenében. A magyar zsidó Nóbel-díjasok viszont a magyar kultúrából is merítettek az eredményeik megszületésekor. Erről részletesen írtam a „Miért a magyarság adta az egy főre jutó legtöbb zsidó Nobel-díjast a világnak?” http://www.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=101362 című cikkemben.

Felhasznált Irodalom:

Fritjof Capra: A fizika taója, TERICUM KIADÓ KFT., 1998.

A zsidó Nobel-díjak és a szellemi fölény legendája (jövőnk.info)

Metapédia: Lénárd Fülöp http://hu.metapedia.org/wiki/L%C3%A9n%C3%A1rd_F%C3%BCl%C3%B6p

Az szerző ebben a könyvében a keleti vallások és a modern fizika kapcsolatáról ír. Erre már sokan utaltak a modern fizika művelői közül, de részleteiben még senki sem tárta fel. A keleti vallásokra (hinduizmus, buddhizmus, taoizmus) a panteisztikus szemlélet a jellemző, ahol a világ teljes egységet képez a személytelen Istenséggel, vagy ősszubsztanciával, és a tárgyi világ összes jelenségei, a tér az idő, vagy az anyag csupán ennek a személytelen Istenségnek a különféle megnyilvánulásai.

A keleti misztikus esetében a megvilágosodás pedig semmi mást nem jelent, mint hogy a jelenségek mögött meglássa az egységet, vagyis hogy rájöjjön arra, hogy valójában minden egy. Ez a szerző szerint egybevág a modern kvantummechanika eredményeivel, ahol a részecskék, és az általuk generált mezők egyáltalán nem választhatók el egymástól, mint ahogy a relativitáselméletben sem választható el egymástól a tér és az idő.

A modern fizika szemlélete szerint tehát a tárgyi világ objektumai teljes egységet képeznek hasonlóan a keleti miszticizmushoz, és ellentétben a klasszikus fizika nézeteivel, ahol az anyag tovább nem osztható, gömbszerű atomokból áll. Hasonlóan egybevág a keleti vallások szemléletével a kvantummechanika bizonytalansági elve is.

E szerint a testeket alkotó részecskék helye és állapota, sőt egyáltalán léte nem állapítható meg egyértelműen, hanem csak a valószínűsíthető, hogy a tér melyik helyén, és milyen állapotban van. Sőt, tulajdonképpen egyszerre lehet is valahol, és nem is lehet ott, illetve létezhet is és nem is. A keleti miszticizmus pontosan ilyen paradoxonokban gondolkodik. A valóság mélyrétegeiről olyan paradox kijelentések olvashatóak a taoista írásokban, mint például, hogy van is, nincs is, itt is van és ott is.

Érdekes az a gondolata is, hogy a klasszikus fizika és általában a nyugati szemlélet erősen geometrikus jellegű, vagyis térben gondolkodik. Ezzel ellentétben a keleti szemlélet szerint a tér csak emberi gondolkodás terméke, amely nem látja meg a tárgyi világ egymástól elkülönült jelenségei mögött az egységet.

Ez erősen egybeesik a modern relativitáselmélet szemléletével, ahol a tér nem létezik az anyagtól és az energiától különálló módón, hanem csak azoknak egyfajta relációjaként tartható számon. A hinduizmusban kevésbé, viszont a buddhizmusban és a taoizmusban hangsúlyozottan jelen van az állandó mozgás és változás gondolata, mivel a taoizmus a világ jelenségeit alkotó ősszubsztanciát, a taót dinamikusnak képzeli el. A szerző szerint a modern kvantummechanika szemléletére is hatványozottan jellemző az állandó mozgás-változás jelensége az atomi szinteken.

Továbbá a kvantummechanika eredményei is azt mutatják, hogy az idő folyamata: a múlt, a jövő mind összesűrűsödik a jelenben, és a keleti miszticizmus is ehhez hasonló nézeteket vall. Sorolhatnám még az analógiákat, amiket a szerző felsorol a keleti vallások és a modern fizika között, de aki elolvassa a könyvet, az úgyis megismeri őket.

Ebben a cikkemben a Fidesz és az MSZP harcát, mint marxi értelemben vett osztályharcot szeretném meghatározni. Az osztályharc fogalma Karl Marxtól ered. Ő ezalatt a tőkésosztály és a munkásosztály harcát értette a gazdasági és politikai hatalomért, amelynek Marx szerint törvényszerűen a munkásosztály győzelmével kell végződnie. Az osztályharc erkölcsi alapjául a munkaérték elméletet tette. Ez lényegében azt mondja ki, hogy a gazdaságban megtermelt áruk értéke egyedül az áruk megtermelésébe fektetett munkából ered.

Ebből pedig egyenesen következik, hogy a tőkés profitja a munkás által megtermelt érték lefölözéséből ered. Mivel a tőkés a munkás által megtermelt áruk értékesítéséből szerzi jövedelmét, aminek csak egy részét adja vissza a munkásnak bér formájában, a többit pedig profit formájában megtartja, ha pedig az áruk értéke egyedül a beléjük fektetett munkából ered, akkor a tőkés nyilvánvalóan a munkás által megtermelt értéket fölözi le. Így a munkásosztálynak erkölcsi alapja van megdönteni a tőkésosztályt, hogy megkapja jogos jussát, amit a tőkésosztály eltulajdonít tőle.

Az értékelmélet kérdése, vagyis, hogy miből is származik az áruk értéke heves viták kereszttüzében áll ma is a közgazdaságtudomány területén. Véleményem szerint Marx munkaértékelmélete csak a tiszta szocialista tervgazdálkodás keretei között érvényes. A szocialista tervgazdálkodásban az áruk megtermelt elosztásáért az állam felel, így a fogyasztóknak nincs lehetőségük beleszólni abba, hogy mit vásárolnak, tehát a fogyasztó szubjektív hasznosságérzete nem befolyásolja azt, hogy mit és hogyan termelnek, így az áru értékét egyedül a bele fektetett munka értéke képezi.
A liberális piacgazdaságban már más a helyzet.  Itt nem az állam tervezi meg a termelést és a fogyasztást, így a fogyasztó szabadon döntheti el, hogy mit vásárol, így megjelenik a szubjektív hasznosságérzet is, ami szintén meghatározza valamennyire az áru értékét, de ameddig nem automatizálódik teljesen a termelés, a befektetett emberi munka értéke sem tűnik el teljesen az áru értékéből.

Éppen ezért hozzám a legközelebb Eugen von Böhm-Bawerk osztrák közgazdász nézetei állnak az értékelmélettel kapcsolatban, aki a szubjektív értékelmélet híve volt, ami azt vallja, hogy az áruk értékét a fogyasztók szubjektív értékítélete határozza meg. Ugyanakkor Bawerk azt vallotta, hogy a fogyasztók értékítéletének egyik legfőbb alapja végeredményben az áruk használati értéke, hiszen ha nem tudnak mit kezdeni az áruval, akkor nem veszik meg. Az áruk használati értékét pedig az árukba fektetett munkával, és a föld természeti erejével hozta kapcsolatba, ahonnan az áru előállításához szükséges nyersanyag származik.

Az áru gazdasági értékét szerintem is inkább a bele fektetett munka és a fogyasztó szubjektív értékítéletének egysége képezi. Mivel senki nem tulajdonítana nagyobb szubjektív értéket a levegőnek, ami elengedhetetlen az életben maradáshoz, ennek ellenére a levegő gazdasági értéke mégis nulla, hiszen semmilyen munkabefektetés nem kell a levegő előállításához és szolgáltatásához, mert mindenhol, és minden mennyiségben hozzáférhető. Tehát szubjektív hasznosságérzetből származó gazdasági érték nincs befektetett munkaérték nélkül. Ugyanígy, ha mi munkánkkal előállítunk egy árut, de arra senki nem tart igényt, akkor gazdasági értéke nulla marad, akármennyi munkát fektettünk bele. Tehát befektetett munkából eredő gazdasági érték sincs szubjektív hasznosságérték nélkül.

A kettő viszonyát tehát úgy határozhatjuk meg, hogy csak úgy realizálódnak gazdasági értékként, ha az áruban a kettő egyszerre van jelen. Ha az áruban mind a kettő egyszerre van jelen, akkor értékük összeadódik, ha pedig az egyik értéke nincs jelen, akkor a másik értéke is nulla lesz, pontosabban nem realizálódik gazdasági értékként. Bár mind a munkaértéket, mind pedig a szubjektív hasznosságértéket nehéz számszerűsíteni, most a szemléltetés kedvéért vegyük a munkaértéket 3 egységnek, a szubjektív hasznosságértéket pedig 8 egységnek. Ha mind a kettő egyszerre van jelen az áruban, akkor az áru értéke 11 egység lesz. Ha a 3 egység munkaérték nincs jelen az áruban, akkor a 8 egység szubjektív hasznosságérték nullával lesz egyenlő, mint ahogy ha a 8 egység szubjektív hasznosságérték nincs jelen az áruban, akkor a 3 egység munkaérték lesz nullával egyenlő. Böhm-Bawerk ahogy az írásaiból kiveszem nem választotta ketté az áruban megjelenő munkaértéket, és szubjektív hasznosságértéket, és ez hiba volt, ahogy a cikk további részében kiderül.

A következő kérdés az, hogy ha az áruk értékét nem egyedül a beléjük fektetett munka mennyisége, hanem beléjük fektetett munka mennyiségének, és a fogyasztók szubjektív értékítéletének egysége határozza meg, akkor miből képződik a tőkés profitja? Azt kell, hogy mondjuk, hogy a szocialista tervgazdálkodásban a tőkés az áru munkaértékének maximalizálására, és a szubjektív hasznosságérzet befolyásának minimalizálására törekszik a profitmaximalizálás során. A liberális piacgazdaságban pedig, amely ma uralkodik szerte nyugaton, a tőkés igyekszik minimálisra csökkenteni az árukba befektetett munka értékét költségei csökkentése végett, ugyanakkor maximálisra emelni a fogyasztók szubjektív hasznosságértékét, az értékesítés maximalizálása végett.

A befektetett munkaérték minimálisra csökkentését az ipari rendszerek automatizálásával hajtja végre, ami különösen manapság az ipari informatikai rendszerek fejlődésével ölt szembetűnő mértéket, és óriási munkaerő felesleget, továbbá munkanélküliséget okoz az iparban, és ezzel együtt óriási mértékű költségmegtakarítást jelent a tőkés számára. A szubjektív hasznosságérzés maximálisra emelését pedig nyilván olyan áruk gyártásával akarja elérni, amelyek új használati értékeket realizálnak, és így új igényeket keltenek a fogyasztóban, továbbá a marketingeszközök: reklámok, hirdetések stb. minél szélesebb körű alkalmazásával, amelyek mesterségesen keltenek szubjektív hasznosságérzetet a fogyasztóban.

A következő kérdés, hogy hogyan viszonyul a szocializmus és a liberális piacgazdaság a kultúrához? A szocializmus kultúrához való viszonyáról A. I. Arnoldov Kultúra és korunk című könyvéből tájékozódhatunk. Arnoldov a korabeli Szovjetúnió ideológusa mélységesen elítéli a nyugati kapitalista fogyasztói társadalmat, ahol a munkásoknak nincs lehetőségük a kulturális alkotómunkára, csak silány fogyasztási cikkek előállítására a tőkés profitjának növelése érdekében. Az úgynevezett kapitalista kultúra pedig semmi másból nem áll, mint erkölcstelen reklámokból, pornográfiából, amelyek a tőkés által piacra vitt termékek megvásárlására ösztönzik a fogyasztókat, akik túlnyomórészt szintén a munkásosztályból kerülnek ki. Így a dolgozó teljesen elidegenedik mind a munkájától, mind pedig a kultúrától, hiszen mind a kettő egyedül a tőkésosztály profitjának növelését szolgálja, kizsákmányolva, termelő, fogyasztó állattá degradálva a munkásosztályt.

Ezzel szemben a szocializmus a kizsákmányolás megszűntetésével, a termelőeszközök társadalmi tulajdonba vételével lehetőséget teremtett a munkásosztály számára az igazi kultúrmunkába való bekapcsolódásra, ami immár független a profitérdekektől, így célja nem a tőkés által piacra dobott termékek rásózása a fogyasztókra, hanem az új ember, vagyis a szocialista embertípus kinevelése. A szocializmus minden dolgozót bekapcsol a kollektív kultúrmunkába, hogy megteremtse az új embert.

A szocialista tervgazdálkodásban tehát, ahol a tőkésosztály az áru munkaértékének maximalizálásával akar profitot szerezni, bár ezt Arnoldov nem mondja ki, de a szocializmus igazi természetét Arnoldov írásával összevetve, az új, szocialista embertípus kinevelése a kultúra célja, aki öntudatosan vesz részt a termelésben a tőkésosztály profitjának maximalizálása céljából. A liberális piacgazdaságban pedig, ahol a tőkésosztály a szubjektív hasznosságérzés maximalizálásával akar profitot szerezni a kultúra célja olyan üzenetek közvetítése a fogyasztók felé, amely minél nagyobb arányú vásárlásra készteti őket. Mind a két esetben konkrét gazdasági célja van a kultúrának, és így mind a két esetben megtervezett kultúráról van szó, amit fölülről terveznek meg, és így a kultúra egyik esetben sem lép túl a termelés és profitmaximalizálás logikáján.

Ebből következően ezekben a rendszerekben a kulturális termékek előállítóinak nincs lehetőségük művészi szellemüket, ihletettségüket belevinni az alkotásba, mint ahogy a kulturális termékek fogyasztóinak sincs lehetőségük a kulturális termékek alkotó módon való befogadására, mert az vagy csak fölülről megtervezett átnevelésüket, vagy alsóbbrendű ösztöneikre hatva fogyasztói igényeik felkeltését célozza meg. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából mind a két rendszer rabságot jelent, mert a kulturális alkotás mind a két esetben konkrét gazdasági célt határoz meg, amin sem az alkotó, sem a befogadó nem léphet túl.

Az Aula Kiadó által megjelentetett Kultúra-gazdaságtani tanulmányok című könyvben leírják, hogy a kulturális alkotások befogadása aktív folyamat, és széleskörű műveltséget előképzettséget feltételez. Ebben pedig a kulturális terméket alkotó inputtényezők sajátosságai játszanak fontos szerepet az igazi kulturális gazdálkodásban. A kulturális inputok között vannak olyanok, amelyek közvetlenül szolgálják a kulturális termék előállítását, például technikai felszerelések, és nem közvetlenül, például az író elmélkedése, vagy a színházi rendező munkája. A második csoportba tartozó inputtényezők kevésbé mérhetőek. A kulturális termékek esetében nincs olyan számszerűsíthető kapcsolat az input és az output között, mint a szokványos ipari termelésben.

Ott, ha több inputot használunk fel, akkor biztos, hogy nő az output, vagyis a termelés. Például, ha több fát használunk fel az asztal előállításához, akkor biztos, hogy nagyobb értékű asztalt állítunk elő. Viszont, ha egy író tovább elmélkedik egy könyvön, akkor nem biztos, hogy többen el fogják olvasni, vagyis hogy többek szemében fog nőni a termék értéke, mert a kulturális alkotások értékének megítélésében nagy szerepet játszik az emberek szubjektív, alkotó befogadó tevékenysége. Tehát a kulturális alkotás és befogadás szempontjából az igazi kulturális gazdaság szabadságot jelent mind az alkotó, mind pedig a befogadó számára, mert mind a kettőnek lehetősége van alkotó módon hozzájárulni a kulturális termékek előállításához, illetve befogadásához.

Az értékelmélet szempontjából pedig azt mondhatjuk, hogy az előállított termék értékét alkotó munkaérték, és szubjektív hasznosságérzet csak az igazi kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba egymással, hiszen ha a terméknek nincs kulturális értéke, mint például a szocializmusban, vagy a liberális kapitalizmusban, ahol sokak szerint a fölülről megtervezett művészeti irányzatok nem is tekinthetőek igazi kultúrának, akkor két lehetőség áll fent. Első esetben kiiktatják a piacot, és fölülről megtervezik az elosztást, aminek következtében a munkaérték kerül túlsúlyba a termék értékében, vagy pedig mindent a piacra bíznak, ekkor pedig a kultúrának csak az emberek fogyasztásra késztetése a célja, tehát a szubjektív hasznosságérzet kerül túlsúlyba a termék értékében. Csak a kulturális gazdálkodásban kerül egyensúlyba a szubjektív hasznosságérzet, és a munkaérték a termék értékében, ahol mind az alkotó, mind pedig a fogyasztó alkotó módon élhet a kulturális alkotásokkal. Mindebből pedig az is következik egyben, hogy csak a kultúrális gazdaságban szűnhet meg a kizsákmányolás, mert egyedül itt lehetséges az, hogy a tőkés sem a munkaérték maximalizálásával, sem pedig a szubjektív hasznosságérték maximalizálásával nem tehet szert extraprofitra, mert a kettő egyensúlyban van.

Akkor tehát hogyan értelmezhetjük az osztályharc fogalmát a kultúrális gazdaság kontextusában, és a Fidesz és az MSZP ellentétében? Itt a marxi munkásosztály fogalma kiszélesedik, vagy inkább azzal helyet cserél a kultúrosztály fogalma. A kultúrosztály a modern szociológia fogalomhasználatában nem annyira osztály, hanem inkább réteg, de én inkább had maradjak meg a marxi osztály fogalmánál, egyrészt mert tetszik, másrészt mert így jobban tudom szemléltetni a mondanivalómat.

Melyik párthoz köthető Magyarországon a kultúrosztály? Hát nyilvánvalóan a Fideszhez, hiszen e köré a párt köré csoportosul Magyarországon az igazi kultúra (hangsúlyozom az igazi kultúra, mert sokak szerint a kapitalista és a szocialista kultúra nem igazi kultúra) apraja, nagyja. Kézművesek, zenészek, művészek, tudósok stb., és ilyen értelemben csak a kultúrosztály döntheti meg a tőkésosztályt, nem pedig a munkásosztály, ahogy Marx írta. A munkásosztály a tőkésosztályhoz hasonlóan az nem kötődik az igazi kultúrához, amiben megegyezik a szocializmus és a kapitalizmus, tehát profitmaximalizáláshoz kötődő indusztriális kultúra képviselője, így a legtöbb esetben inkább szövetségese a tőkésosztálynak, mintsem ellenfele. A magyarországi baloldal, vagyis az MSZP szavazótábora, akiket a nagytőkéhez kötnek a topmenedzsreken kívül éppen a képzetlen betanított és segédmunkás rétegből, munkanélküliekből, és nyugdíjasokból áll össze, tehát a munkásosztályból.

Ebből kifolyólag, ha a munkásosztály, vagy pontosabban a kommunista párt, eddig a történelemben valamikor megdöntötte a tőkésosztályt, akkor mindig a párt vette át a tőkésosztály helyét, és a szocializmus helyett államkapitalizmussá vált a rendszer, éppen a hatalmat átvett munkásosztálynak a profitmaximalizáló, indusztriális kultúrához való kötődése miatt. Tehát a munkásosztály sohasem fogja megdönteni a tőkésosztályt, és ezáltal a kapitalizmust, a kapitalizmust csak a kultúrosztály döntheti meg, azáltal, hogy egyensúlyba hozza a munkaértéket és a szubjektív hasznosságértéket az áru összértékében.

Ha pedig a kultúrosztály veszi át a tőkésosztály helyét, akkor el fog tűnni a kapitalizmusból annak lényege, vagyis a mindenáron való profitmaximalizálás, hiszen tulajdonképpen ez a kapitalizmus lényege, mert a kapitalizmus többi eleme: tehát a pénzbefektetés, vagy a befektető uralma a dolgozók felett a történelem előző koraiban is létezett. Éppen a mindenáron való profitmaximalizálás sarkalja a tőkést a munkaérték minimalizálására, és a szubjektív hasznosságérték maximalizálására.

Ennek a programját ki is dolgozta Cséfalvay Zoltán a Fidesz egyik frontembere, aki „Helyünk a nap alatt” című könyvében arra a kérdésre keresi a választ, hogy a modern globalizáció világában hogyan lehetne összekapcsolni a makrogazdasági növekedést az emberek életszínvonalának javulásával, mivel ezt az egyes nyugati országok, köztük Magyarország is, egyre kevésbé tudja megvalósítani korunkban. Kifejti, hogy addig, amíg Magyarország csupán a nyugati multinacionális cégek összeszerelő részlegei számára szolgáltat munkaerőt, ez nem valósulhat meg.

A modern globalizált világban, a legújabb technológiai forradalmak esetében sokan a munka végéről beszélnek, amikor csak a lakosság 20%-ára lesz szükség a munkaerőpiacon. A multinacionális cégek alacsony képzettségű munkaerőt igénylő összeszerelő üzemeiket a fejlett országokból az olcsó munkaerőt kínáló fejlődő országokba telepítik, köztük Magyarországra is. Csak a tervező részlegeket tartják meg a fejlett országokban. Ez is növeli a munkanélküliséget ezekben az országokban, de ugyanígy növeli a munkanélküliséget az informatikai forradalom, tehát a termelő üzemek folyamatos automatizálása is. Korunkban tehát eljött a tömegtermelés válsága.

Ez előtt a legújabb technológiai forradalom előtt tanácstalanul áll a világ. Az ipari forradalom idején a szabadság-egyenlőség-testvériség eszméjének megvalósulását üdvözölték az emberek, volt időszak, amikor arról beszéltek, hogy az ipart a szolgáltató szektor fogja felváltani. Most viszont tényleg úgy néz ki, hogy a munka korának vége. Ez pedig nyilvánvalóan együtt jár azzal, hogy a gazdasági növekedés nem járhat együtt az életszínvonal növekedésével, hiszen aki, nem dolgozik, tehát nem vesz részt a termelésben, az nehezen részesülhet e jóléti társadalom áldásaiból.

Erre a problémára egyedül az ausztriai, észak-olaszországi és dél-németországi régiók találták meg a választ, a kézműves paradigma bevezetésével. Eszerint úgy kell új munkahelyeket teremteni, hogy a modern technika módszereit összekötjük a régi kézműves tradíciókkal, és az így létrehozott munkahelyeken modern tömegcikkek helyett igényesebb kivitelezésű kézműves termékeket állítunk elő, amelyekre egyre nagyobb az igény. A fent megnevezett régiókban sikerrel vitték át a gyakorlatba ezt az elméletet. A szerző szerint Magyarországnak is ez lehet a jövője, hiszen ez az ország kulturálisan sokszínű, így meg vannak rá az adottságai, hogy például a népi kézművesség területén kibontakoztassa képességeit. Ehhez természetesen a tudományos kutatás, és a műszaki fejlesztés intézményeit is megfelelően ki kellene építeni Magyarországon.

A könyv második részében arról ír, hogy hogyan lehetne Budapestet közép-európai regionális gazdasági központtá tenni. Ennek a kérdésnek a megválaszolásánál először Budapest városszerkezetét, és a modern nagyvárosok fejlődéstörténetét elemzi. Majd arra a következtetésre jut, hogy a modern globalizált világban azok a városok váltak regionális központokká, amelyek nagy részt tudtak vállalni a világ pénzforgalmában, vagyis sok tőkeerős bank telepedett le a városban, és így pénzügyi központokká tudtak válni. Ebben még van mit fejlődnie Budapestnek. A másik lehetőség a „tudásigényes transzfertevékenységek fejlesztése” Budapesten. Ezt három területen lehetne megvalósítani. Egyrészt Budapestet egy „tudományos city” szintjére kellene felfejleszteni.

Ehhez nem elég az, hogy Budapesten kutatóintézetek vannak, hanem a tudomány húzóágazatai (informatika, biotechnológia, űripar) területén kell kutatási infrastruktúrát létrehozni. Továbbá a kutatást össze kell kapcsolni a termeléssel. Ezenkívül a termelésorientált szolgáltatásokat lehetne fejleszteni Budapesten. Így: pénzügyi, biztosítási, hirdetési és tanácsadási szolgáltatások. Végül a nemzetközi szervezetek magyarországi letelepedését lehetne elősegíteni. Ez lehetne a harmadik kitörési pont, és ebben is van mit fejlődnie Budapestnek.

Tehát a Fidesz és az MSZP harca új osztályharcként is értelmezhető. A kultúrosztály, és a nagytőke harcaként, ahol az újjászülető kultúrosztály egyensúlyba igyekszik hozni a munkaértéket és a szubjektív hasznosságétéket az áru összértékében, és ezáltal immár valóban megdönteni igyekszik a kapitalizmust, ahogy azt Marx megálmodta.

Felhasznált irodalom:

Wikipédia: Eugen von Böhm-Bawerk  http://hu.wikipedia.org/wiki/Eugen_von_B%C3%B6hm-Bawerk#A_szubjekt.C3.ADv_.C3.A9rt.C3.A9kelm.C3.A9let_jellegzetess.C3.A9gei_B.C3.B6hm-Bawerkn.C3.A9l

Cséfalvay Zoltán: Helyünk a nap alatt... Kairosz Kiadó, 1999.

MARX KÁROLY: A TŐKE, SZIKRA KIADÁS BUDAPEST 1955. http://mek.oszk.hu/04700/04724/04724.doc

Báró Brandenstein Béla: Az Ember a mindenségben, Magyar Tudományos Akadémia, 1937.

Horváth Sándor, Daubner Katalin, Petró Katalin: Kultúra-gazdaságtani tanulmányok, Aula Kiadó, 2003.

A. I. Arnoldov: A kultúra és korunk, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975.

Ez a könyv Schütz Antal katolikus teológus doktori disszertációja, melyben a modern fizikának a világegyetem keletkezéséről, működéséről, és várható végéről alkotott ismereteit igyekszik összhangba hozni a keresztény eszkatalógia teremtésről és világvégéről alkotott elképzeléseivel.

A logikus gondolkodás eszközeivel bizonyítja, hogy az általunk érzékelt világmindenség nem lehet végtelen, továbbá kell, hogy legyen időbeli kezdete, ami mindkét esetben külső teremtő beavatkozásra utal, és amiket az ő korában még nem bizonyított egyértelműen a modern fizika. Bár Aquinói Szent Tamásra hivatkozva bizonyítja, hogy ha a világegyetem térben és időben végtelen lenne, az sem zárná ki az isteni teremtés valóságát, mert az isteni örökkévalóság időn kívül létezik.

Ami a világ kezdetétől fogva előrehajtja a fizikai világ oksági láncolatát az nem más, mint a fizikai energia, amit az energia megmaradás törvénye biztosít. Azonban, ahogy a világ kezdete, úgy az oksági láncolat elemeinek egymásból való kibomlása is külső irányítóra utal, hiszen az energia csak a folyamatos mozgást biztosítja, de hogy az események merre felé haladjanak azt már nem.

Az energia jelenségéhez kapcsolódik a világegyetem várható vége is, amit a tudomány által megismert entrópia jelensége fog kísérni, ami azt bizonyítja, hogy a világegyetem mechanikus energiája folyamatosan hőenergiává alakul át, és az idők végén be fog következni a világegyetem hőhalála. Ezt Schütz szerint hasonló jelenségek fogják kísérni, mint amelyek a bibliában vannak leírva a világvégéről. A világ végén a hőhalál időszakában gigantikus katasztrófák, fényvillanások fogják megrázni a világegyetemet, majd végleg sötétségbe borul az egész. Ugyanakkor nem hirtelen, hanem lassan, fokozatosan fog végbe menni a világ elhalása, ahogy az emberi társadalom is lassan, fokozatosan fog megszűnni.

A cikket beépítettem "Az idő kérdése a ciklusszemléletben" http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=112515 című cikkembe

Hantos Elemér: Új ipari forradalom című tanulmányának utolsó bekezdésében arról ír, hogy az első ipari forradalom a technika jegyében zajlott le, a második ipari forradalom pedig a kémia jegyében. Végül szükség lenne egy olyan ipari forradalomra, amely a szellem jegyében zajlik le, és Európa népeinek összefogását, és egymásrautaltságát hozza el. Ez mintha összecsengene Georg Friedrich Hegel történelemeszméjével, ahol a szellem a történeti fejlődés folyamatában fokozatosan legyőzi az anyagot, hogy a történelem végén eljöjjön az emberiség számára a teljes szabadság.

Hegel a liberális szellemiség egyik legfőbb képviselője az európai filozófiatörténetben. Ez pedig utalásnak tekinthető arra, hogy az első ipari forradalom, amely a XVII. századi Angliában született meg, amellett hogy a technika jegyében zajlott, végeredményben a liberális társadalom létrejöttét segítette elő, hiszen általa megszűnt a feudális rend, és a katolikus egyház hatalma, és az angol polgári liberalizmus kerekedett felül. Emellett a könnyűipar, pontosabban a textilipar volt a fő mozgatórugója, amit a modern nehéziparral ellentétben akár légiesen könnyűnek, vagy Hegel szavaival élve szelleminek is tekinthetünk.

Így mivel Hegel a szellem győzelmének eljövetelétől várta a liberális társadalom eljövetelét, és az első ipari forradalom a könnyűipar jegyében állt, továbbá a liberális társadalom megszületését segítette elő, Hantos szóhasználatával élve talán mondhatjuk, hogy ez az ipari forradalom is a szellem jegyében zajlott le. A második ipari forradalomról, amely a kémia jegyében zajlott, és a XX. század első felében teljesedett ki, valóban elmondhatjuk, hogy anyagi jellegű volt, hiszen a nehézipart hívta életre.

A nehézipar fejlődéséhez pedig sok foszilis tüzelőanyagra volt szükség, ezért mondják, hogy a kémia jegyében állt, és a különféle totalitárius diktatúrák kifejlődését segítette elő, mint például kommunizmus, nemzetiszocializmus. Ebben a korban élte virágkorát a marxizmus ideológiája, amely a hegeli filozófiára épült, de Hegellel ellentétben azt vallotta, hogy a történelem fő mozgatórugója az anyag, és nem a szellem.

A harmadik ipari forradalom, amit Hantos megjósolt az említett cikkében, és aminek korunkban lehetünk a tanúi, a számítástechnika és az információ jegyében zajlik, valóban egyesíteni akarja Európát, és a világot, ahogy azt Hantos előre látta. Mivel a számítástechnika előretörésével egyesíti a világ pénzügyi központjait, az ipar automatizálásával, és az ipari termelékenység növelésével pedig arra kényszeríti a világot, hogy globálissá váljon a kereskedelem. Hiszen a megnövekedett termékmennyiséget a multinacionális cégek csak más országokban tudják eladni. Ezt hívják globalizációnak.

Ez az ipari forradalom szintén a liberális társadalom létrejöttét segíti elő, hiszen Francis Fukuyama szerint az információs társadalom megszületése segítette elő a kelet-európai kommunista diktatúrák bukását. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus bukása és a liberális kapitalizmus világméretű győzelme annak köszönhető, hogy a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.

A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.

A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.

Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet. Továbbá az információ is szelleminek tekinthető a nehéziparhoz képest. Tehát ez az ipari forradalom megint csak a szellem jegyében zajlik le.

A Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—decemberi számában jelent meg „A nanotechnológia és az új ipari forradalom” című cikk, amely szerint a legújabb ipari forradalom a nanotechnológia jegyében fog lezajlani. A nanotechnológia tudománya új, eddiginél jobb tulajdonságú anyagok létrehozásáról szól, amiket az atomi szintről építenek fel. Tehát a legújabb ipari forradalom megint csak anyagi jellegű lesz. Ennek a forradalomnak a társadalmi hatásairól, hogy a liberális, vagy az autoriter (totalitárius) politikai rendszerek előretörését segíti elő, még csak találgatások vannak a szakirodalomban.

Felhasznált Irodalom:

SZALAVETZ ANDREA: A nanotechnológia és az új ipari forradalom, Külgazdaság, XLIX. évt., 2005. november—december.

Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.

Az eretnekmozgalmak a késő középkorban
http://tarfor.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=24:az-eretnekmozgalmak-a-k-kkorban&catid=14:egyetemes&Itemid=32

Hantos Elemér: Új ipari forradalom, Szeged, 1937.

Hegel, G. W. F. Előadások a világtörténet filozófiájáról, Akadémiai Kiadó, 1979.

Dr. Erdélyi Ferenc: A globális gazdasági válság néhány technológiai vonatkozása
http://www.gte.mtesz.hu/MANUFUTURE/sajtotaj/Erdelyi_A_glob%E1lis_09.ppt#257,2,A GLOBÁLIS GAZDASÁGI VÁLSÁG NÉHÁNY TECHNOLÓGIAI VONATKOZÁSA

Az íráshoz ajánlott további cikkeim:

Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111223

Plenter János: Gazdaság és államhatalom című könyvében arról ír, hogy a modern gazdaság kaotikus jelenségei mögött a modern technika áll. Ugyanis régen, amikor még nem volt modern technológia a gazdaság csak az emberek számára legszükségesebb árukat termelte meg, mint például élelmiszer, ruha stb. Ezekre az árukra az embereknek mindenképpen szükségük van a túléléshez. Manapság viszont a modern technológia fejlődésével a gazdaság által megtermelt áruk választéka kiszélesedett rengeteg olyan áruval, amelyekre nem feltétlenül van szükségük az embereknek az életben maradáshoz, mint például kozmetikai cikkek, háztartási eszközök stb.

Ezeknek az áruknak a megvásárlása és elfogyasztása a feltétele a gazdaság növekedésének. Viszont mivel ezek az áruk nem feltétlenül szükségesek az emberek számára, csak pillanatnyi szeszélyüktől függ, hogy megvásárolják e őket, vagy sem, a gazdasági növekedés, a gazdasági helyzet kiszámíthatatlanná és kaotikussá vált korunkban. Mi lehet erre a megoldás?

Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság című könyve a pszichológiát és a közgazdaságtant próbálja sajátos módon ötvözni. Cáfolja a hagyományos közgazdaságtan határhaszon elméletét, miszerint az ugyanabból a jószágból egymás után elfogyasztott egységekkel párhuzamosan csökken a hasznosságérzet a fogyasztó számára, aki a jószágot elfogyasztja. Azt állítja, hogy ez csak az úgynevezett komfort orientált jószágok esetében van így. Az úgynevezett stimuláció orientált jószágok esetében pedig a hasznosságérzet sohasem csökken.

A komfort orientált fogyasztási cikkek azok, amelyek főként az ember kényelmét és biztonságát szolgálják. Ilyenek a különféle élelmiszerek, vagy lakberendezési cikkek stb. A stimuláció orientált fogyasztási cikkek pedig azok, amelyek az ember újdonság iránti vágyát elégítik ki, illetve amiket unaloműzés és a veszélyes helyzetek keresése céljából vesz igénybe. Ilyenek a kirándulások, vagy a különféle irodalmi és művészeti alkotások élvezete stb.

A könyv elején ismerteti azokat a pszichológiai kutatásokat, amelyek szerint az embernek nem csak kényelemre és biztonságra, hanem újdonságra, változatosságra, és stimulációra is szüksége van, különben az unalom keríti hatalmába. A különféle fogyasztási cikkeknek az újdonság, illetve a redundancia nagysága (a termék felépítésében megtalálható újdonságok száma, mint pl. egy festményben meglévő új művészi elemek száma) szerint van stimuláló hatása.

Scitovsky a stimuláció orientált fogyasztás pártján áll. Kifejti, hogy ez egyrészt azért fontos, mert nagyobb és egészségesebb örömforrást jelent az emberek számára, mint a komfort orientált fogyasztás. Továbbá közgazdasági és környezetvédelmi szempontból is fontos, hiszen a stimuláció orientált fogyasztási cikkek kevésbé szennyezik a környezetet, mint a komfort orientált fogyasztás. A Coca Cola elfogyasztása után keletkező műanyagflakon például sokkal környezetszennyezőbb, mint egy látogatás valamelyik festménykiállításon, vagy egy kellemes túrázás a hegyekben.

Scitovsky ezután részletesen elemzi az amerikai puritanizmus hatását a fogyasztási szokásokra. Leírja, hogy az Amerikaiak ősei, vagyis a puritánok, mindent az ördög művének tekintettek, ami örömöt okoz, ez pedig a komfort által dominált fogyasztás felé terelte az amerikaiakat.

Mivel a protestáns puritanizmus elutasította az örömszerzést, viszont pártolta a minél szorgalmasabb munkavégzést, és a szorgalmas munkavégzésből származó anyagi gyarapodást, az amerikai embert spórolásra ösztönözte, és így az amerikaiak ferde szemmel néznek minden olyan fogyasztási tevékenységre, ami a tiszta örömszerzést szolgálja, és nem a szükségletek kielégítését. Az amerikai oktatási rendszer is ezt a szellemet tükrözi, mert csak a termeléshez szükséges ismereteket oktatják, de nem oktatnak olyan ismereteket, amelyek a stimuláció orientált fogyasztáshoz szükségesek. Például egy zenei mű, vagy egy irodalmi mű megértéséhez és élvezéséhez. Ezért az átlag amerikai felnőtt korában már nem is képes a stimuláció orientált fogyasztásra, viszont a stimuláció igénye nem veszett ki belőle, ezért a stimuláció olyan lehetőségei után néz, amelyek nem igényelnek nagy szellemi erőfeszítést. Viszont ezek a stimulációs források kevés örömmel is járnak.

Ilyen a televízió nézés, a vásárlás, illetve az autózás. Az amerikai televíziós csatornák által szolgáltatott műsorok rendszerint egyformák, kevés bennük a redundancia, ezért egy idő után unalmassá válnak. A modern szupermarketekben az ember egy idő után nem tud újabb dolgot felfedezni, ezért az is unalmassá válik, továbbá, ha az ember az autójával mindig ugyanazokon a helyeken utazik keresztül, a táj egy idő után szintén unalmassá válik. Viszont mivel az amerikai nem talál más stimulációs forrást, nem tehet mást, mint hogy a meglévő stimulációs források, mint a televízió nézés, az autózás és a vásárlás mértéktelen habzsolásába kezd, tehát olyan örömöket hajszol, amelyek sohasem elégíthetik ki.

Így van ez az evéssel is. Az amerikai ételek végletesen egyformák és igénytelenek. Nincs bennük változatosság. Ez is a puritán szellemiség következménye. Az amerikai ember viszont ebben is a stimulációt keresi, ezért mértéktelenül kezdi habzsolni az amerikai ételeket, valószínűleg ezért van annyi elhízott ember Amerikában. Ez pedig nyilvánvalóan szintén a környezet feléléséhez vezet.

A szerző szerint tehát a stimuláció orientált fogyasztás esetében, ami a kultúrához kötődik, a hasznosságérzet sohasem csökken, és ezeknek az áruknak a fogyasztása mindig biztosított marad, pedig túlnyomórészt ezek is azok közé a javak közé tartoznak, amelyek nem feltétlenül szükségesek az ember életben maradásához. Így tehát, ha az embereket rászoktatjuk a stimuláció orientált fogyasztásra, akkor a gazdaság kaotikus jellege megszűnik, mert a gazdaság által előállított termékek elfogyasztása biztosítottá válik. Csak a kultúra lehet tehát a megoldás erre a problémára.

Felhasznált Irodalom:

Scitovsky Tibor: Az örömtelen gazdaság, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1990.

Plenter János: Gazdaság és államhatalom A közgazdaságtan halmazelmélete, Kapu Kiadó, 2001.

A cikkhez ajánlott további írásaim:

A kultúra, a technika és a gazdaság összefüggései http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111727

Az idő kérdésének tisztázásához először is egy régebben írt cikkemet kell újra leírnom ide. Szádeczky-Kardoss Elemér: Bevezetés a ciklusszemléletbe című könyvében az univerzum felépítését a fizikai világ elemi részecskéitől, a biológiai rendszereken keresztül, az emberi társadalom felépítéséig egyfajta ciklusszemléletbe akarja foglalni. Ez azt jelenti, hogy ezek szintek, így az atomi méretű objektumok szintje, a csillagászati objektumok szintje, a biológiai, vagyis az élő rendszerek szintje, illetve az emberi kultúra, társadalom szintje egyfajta folyamatos ismétlődés szerint épülnek egymásra.

Ezeknek a különböző szinteknek a folyamatait a szerző mozgásként értelmezi, az egyes szintek mozgásfolyamatai, így az atomok rezgése, a égitestek forgása, vagy a társadalmi folyamatok haladása, mintegy egymásra hatnak, rezonálnak egymással, amiből arra a következtetésre jut, hogy minden folyamatot lehet ábrázolni egy téridőképen, mert állapotukat, mint mozgást egyértelműen kifejezi a megtett térbeli távolság és az eltelt időtartam hányadosa, vagyis a sebesség.

„Analógia a világmindenség és az emberi társadalom szerkezete között” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/analogia-a-vilagmindenseg-es-az-emberi-tarsadalom-szerkezete-kozott.html című cikkemben a keleti és nyugati kultúra, és a fizikai világ felépítésének szempontjából már elkülönítettem egymástól a világ makroszintű és mikroszintű (atomi) jelenségeit. A nyugati kultúrát pedig a fizikai világ makroszintű jelenségeivel hoztam analógiába, továbbá a ciklikus ismétlődés szempontjából a hármas számmal hoztam kapcsolatba. Most azt szeretném megvizsgálni, hogy a fizika makroszintű folyamatai, amit a fenti cikkemben a nyugati kultúrával hoztam kapcsolatba megismétlődnek e a nyugati kultúra ciklikus folyamataiban, tehát, hogy van e a kettő között valamilyen összefüggés.

Ennek megfelelően Szádeczky ciklusszemléletében is elkülönítem egymástól a makroszintű, és a mikroszintű folyamatokat, és csak az univerzum makroszintű folyamataival foglalkozom, így a csillagászati objektumokkal, az élővilág rendszereivel, és az emberi társadalommal. George Kubler: Az idő formája című könyvében azt vizsgálja, hogy a művészeti stílusok fejlődésében milyen szerepet játszanak a konkrét művészeti alkotások, vagyis a tárgyak. Tehát, hogy az egyes korokban megszülető konkrét művészeti alkotások, tárgyak stílusai, hogyan hatnak az elkövetkező korok művészeti alkotásaira, tárgyaira, hogy ezek a hatások hogyan épülnek egymásra. Vizsgálataiból arra a következtetésre jut, hogy a különféle művészeti stílusok: gótika, barokk stb. fejlődése nem a biológiai rendszerek fejlődéséhez hasonlítható, ahol egyenletesen fejlődő folyamatok láthatóak, mint például születés, virágkor és hanyatlás, hanem inkább a fizika folyamatira.

Itt példának hozza fel az áramköröket, ahol az egyes szinteken szünetek, megszakítások lépnek életbe, hullámzások észlelhetők, vagy bizonyos helyeken egyes hatások összekapcsolódnak, vagy elágaznak, mint ahogy az egyes művészeti alkotások is egyesíthetnek magukban bizonyos stílusirányzatokat, hogy aztán két külön tárgynak adják tovább. Később pedig a csillagászat területéről hoz analógiát, hogy a múltból felbukkanó tárgyak úgy hatnak ránk, mint a távolból felbukkanó csillagok, amelyeknek fénye pont most ér el hozzánk, és a csillagok elrendeződése is analógiában áll a tárgyak stílusinak egymásra épülésével. Mint ahogy a tárgyak fejlődése is megszakításokat, szüneteket tartalmaz, úgy a csillagok is galaxisokba rendeződnek, vagyis hol sűrűsödnek, hol pedig ritkulnak.

Szántó Borisz: Teremtő technológia című könyvében a technika fejlődését a biológiai rendszerek működésével hozta összefüggésbe. Ahogy az élőlények külső hatásokra való reagálása az információfogadás – visszacsatolás alapján működik, úgy a technológia fejlődése is az információfogadás – visszacsatolás elvén fejlődik. Például ha az ember lába forró tárgyhoz ér, akkor a tárgy által keltett hőinformáció először a lábból az agyba jut az idegrendszeren keresztül, majd megtörténik a visszacsatolás, az agy információt juttat vissza a lábba, hogy a rántsa vissza a tárgytól. A technika is így fejlődik a szerző szerint.

A technika fejlődési fokának minden egyes szintjein, mint például a szerszámok megjelenésekor, ha megjelenik egy újabb probléma, ami új technikai megoldást igényel, akkor visszacsatolás történik, és a szerszám alakja megváltozik igazodva az új technikai feltételekhez. Tehát a technológia fejlődése a biológiai rendszerek működésével van analógiában, ahogy a meleg hatására a fák levelei kinőnek, úgy a technológia a külső problémák megjelenésére reagálva tovább fejlődik.

Ezzel már alakul az analógiánk, hiszen az emberi társadalom kulturális kora, amikor még csak a művészetek és a kultúra fejlődött a világegyetem fizikai evolúciójának korával van analógiában, amikor kialakultak a világegyetem fizikai objektumai: a csillagok, galaxisok. A világegyetemben megjelenő biológiai evolúció folyamata pedig a társadalomban megjelenő technológiai evolúcióval van kapcsolatban, ami túlnyomórészt a kulturális korszakok után következett, és Nyikolaj Bergyajev szerint háttérbe szorította a régi kulturális korszakok organikus formáit.

A modern kort pedig a technológiai korszak után következő posztindusztriális, vagy információs társadalomként tartják számon, ahol az információs folyamatok dominálnak. Ez a világegyetem fejlődésének Szádeczky által felvázolt szintjeiben megfelel a társadalom megjelenésének, hiszen az biológiai rendszerek önmagukban még nem hordoznak jelentéseket, azaz információt, ott csak az életelv által meghatározott energiák törnek előre az élet fejlődésében. Csak a társadalom megjelenésével párhuzamosan jelenik meg a jelentést hordozó emberi kultúra, ami nélkül nincs információ.

A világegyetem fejlődésének folyamatában tehát a fizikai, biológiai és társadalmi folyamatok egymás utáni megjelenése analógiában áll az emberi társadalom haladásának folyamatával, ahol a kulturális, technológiai és információs korok következnek egymásra. A világegyetem kibontakozásának folyamata analógiában áll a társadalmi haladás folyamatával, méghozzá hármas analógiában, ami a nyugati kultúrkörök ciklikus kibontakozásának és hanyatlásának jelzőszáma, ahogy azt a fent belinkelt cikkemben kifejtettem. Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111223 című cikkemben már feltártam egy ehhez hasonló analógiát Ligeti Pál és Brandenstein Béla filozófiájának összevetésekor a tartalom, forma, alakulat – építészet, festészet, szobrászat – anyag, energia, információ viszonylatában. Aki akarja a fenti linkre kattintva ezt a cikket is elolvashatja.

Henri Bergson: Idő és szabadság című könyvében a tér és az idő szerkezetét, és egymáshoz való viszonyukat vizsgálja. Megkülönbözteti egymástól a tartamot, és a kiterjedtséget. A tartam alatt olyan objektumot ért, amelyet nem lehet különálló részekre bontani, és nincs semmilyen kiterjedése, létét csak egyetlen összesűrített pontban, vagy pillanatban lehet értelmezni. Ezzel ellentétben a kiterjedtséget lehet egymástól különálló részekre bontani, és van a pontnál nagyobb kiterjedése. A szerző azt a kérdést teszi fel, hogy az idő és a tér tartamként, vagy kiterjedtségként értelmezhető e.

Ezt a kérdést a számok szerkezetének szemléltetésével vizsgálja. A számok egyértelműen csak kiterjedtségként értelmezhetőek, hiszen különálló részekre bonthatóak. Azt vizsgálja, hogy amikor tudatunkban számolunk, akkor azt időben, vagy térben tesszük e. Arra a következtetésre jut, hogy ezt mindig térben tesszük, hiszen sohasem tudnánk elszámolni például 30-ig, ha számlálás közben az egymás után következő számokat nem helyeznénk el képzeletben a térben.

Tehát ilyenkor lényegében a tér pontjait számláljuk. Ennek analógiájára az eddig velünk történt eseményeket is megszámlálhatjuk, amelyek köztudomás szerint az időben folytak le, pedig mind a térben történtek meg, és a hozzájuk fűződő emlékeinket csak a térben hagyott nyomok mintájára tudjuk elgondolni, amiből rájöhetünk, hogy ezek is kiterjedtséggel rendelkeznek.

Mindebből arra a következtetésre jut, hogy csak a tér rendelkezik kiterjedtséggel, vagyis egymástól elkülönülő és a pontnál nagyobb kiterjedésű tulajdonságokkal. Az időnek pedig csak pontszerű kiterjedése, tehát tartama van, vagyis csak a jelen egyetlen pillanatában létezik, és mindazt, amit az idő múlásaként gondolunk el valójában nem más, mint a térbeli mozgás tudatunkban felhalmozott látképe. Tehát a szubjektumon kívül csak tér létezik, az idő pedig csak a mi tudatunk szüleménye, jobban mondva a térbeli mozgásból születő tapasztalati csalódás, ami azt is jelenti egyben, hogy az idő egyenlő a térrel.

Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő (A történeti idők szemantikája) című könyvében a történelmi idő szerkezetét akarja feltárni. A könyv első fejezetében arról ír, hogy az újkor elején a politikai tervezésben háttérbe szorult a racionális prognosztika, vagyis a lehetséges jövőbeli történések átgondolt, tudományos eszközökkel való megjósolása. Ehelyett pedig a prófécia, vagyis az eszkatalógikus gondolkodás lépett a helyébe, amely nem tudományos módszerekkel akarja kifürkészni a jövőbeli történéseket, hanem azokat valamiféle kinyilatkoztatás, vagy erkölcsi törvény alapján előre tudottnak véli. A racionális prognosztika csak rövidtávon tud jósolni, a prófécia viszont „a természetes léptékeket meghaladó, hosszú távú prognózisokat gerjeszt. Ez pedig a történelmi idő felgyorsulásához vezet az újkorban.

Később a történelmi idő gyorsulását a technika fejlődésével hozza kapcsolatba. A társadalmi struktúrák: technológia gazdaság stb. felgyorsulása a történelmi események felgyorsulásához vezet. Bergson filozófiájában a tér és az idő viszonya analógiában áll azzal, amit Kubler írt a művészettörténet tárgyi alkotásainak egymáshoz való viszonyáról. Mivel ezeket Kubler az idő formájaként jellemezte a művészettörténet tárgyi alkotásainak egymáshoz való viszonyát, Bergson szerint pedig az idő egyenlő a térrel. Kiterjedtség, vagyis egymástól elkülönülő részekből álló, a pontnál nagyobb kiterjedésű objektum pedig csak a térben lehet elképzelhető és Kubler szerint a művészettörténeti tárgyak stílusainak egymásra épülésére éppen a szakadozottság, vagyis az egymástól való elkülönülés a jellemző.

Továbbá Oswald Spengler szerint a nyugati kultúrkörök ősszimbóluma a fausti végtelen tér, ahogy azt már leírtam a fent belinkelt „Analógia a világmindenség és az emberi társadalom szerkezete között” című cikkemben. Ez pedig jól egybevág a Kubler által mondottakkal, vagyis hogy a művészettörténet tárgyi alkotásainak egymáshoz való viszonyára a szakadozottság, vagyis az egymástól való elkülönülés a jellemző, ami pedig szintén egybevág a Bergson által leírtakkal, aki az elkülönülést, vagyis a kiterjedtséget a térrel hozta kapcsolatba. Koselleck az említett könyvében azt írta, hogy az idő az újkorban a technológiai fejlődés hatására gyorsul.

A technikáról, amit fentebb a biológiai rendszerekkel hoztam analógiába tudni kell, hogy annak alkotásai már nem egymástól elkülönült tárgyi objektumok, mint a kultúra alkotásai, hanem mind a biológiai, mind pedig a technikai rendszerek önmagukban és egymással is összefüggő szerkezeteknek tekinthetőek. Roób Gusztáv írja le ezt a legjobban „Kiút a pénz és a multik világuralma alól” című könyvében ahol a különféle természeti jelenségek árukban megtestesülő kapcsolatairól és összefüggéseiről ír.

Leírja, hogy a különféle áruk, vagyis a különféle technikai eszközök a történelem folyamán egyre több természeti jelenségből épülnek fel, ezek megmunkálása egyre bonyolultabb technikai módszereket, és egyre magasabb szintű szakismeretet igényelnek. A különféle áruk pedig szorosan összefüggenek egymással a gyártásukhoz felhasznált természeti jelenségek, az elkészítésükhöz szükséges szakismeretek szerint. Például ha két áru elkészítéséhez egyaránt réz és vas kell, vagy ha mind a két áru legyártásához vegyészmérnök szakember kell.

Tehát a technológiai fejlődésben a kultúra egymástól jól elkülönülő tárgyi objektumai kezdenek egymással összeolvadni, összefüggő szerkezetet, organizmust alkotni, mint ahogy a biológiai rendszerek objektumai is összefüggőbb, organikusabb szerkezetet alkotnak, mint a csillagászati objektumok szerkezete. Ez pedig egyértelműen analógiában van azzal, amit Bergson a tartamról írt, hiszen a tartamban a kiterjedtség egymástól elkülönülő objektumai összeolvadnak, majd egy pontba sűrűsödnek, ahol már nincs pontnál nagyobb kiterjedésük, és nem oszthatóak részekre. Ez pedig értelemszerűen összefügg az idő gyorsulásával, hiszen a kultúra egymástól elkülönülő objektumainak egymással való összeolvadásával a fejlődés üteme gyorsabban halad végig a különféle objektumok rendszerén.

Így a biológia fejlődés is gyorsabb volt, mint az azt megelőző csillagászati objektumok fejlődése. Végül az információs társadalomban a technológiai fejlődés eléri maximális bonyolultságát, és a kiterjedtség végleg tartammá válik, az idő pedig megáll, a fejlődés megszűnik, vagyis eljön történelem vége, amit Francis Fukuyama a liberális kapitalizmussal azonosított, a liberális kapitalizmus világméretű uralmát pedig az információs társadalommal hozta kapcsolatba. Francis Fukuyama: A történelem vége című könyvében arra a következtetésre jut, hogy a kommunizmus bukása és a liberális kapitalizmus világméretű győzelme annak köszönhető, hogy a szocialista tervgazdálkodás nem volt képes megfelelni a modern információs társadalom kihívásainak.

A szocialista tervgazdálkodás csak az 50-es évek technikai fejlettsége alatt lehet hatékony. Az izzó vaskohók, és kemény földalatti bányák világában, amelyeket a korabeli szocialista propagandafilmekben is láthattunk, és ahol még az ipari dolgozóknak nincs szükségük olyan magas szintű tudásra, és olyan sok információra, mint a modern információs társadalomban.

A XXI. századi információs társadalom világában viszont, ahol az iparnak magas szintű tudással, és rengeteg adattal kell dolgoznia a szocialista tervgazdálkodás módszerei csődöt mondanak, mert azt a rengeteg tudásanyagot és információt nem tudja egyetlen ember elsajátítani, és emiatt nem tudja a gazdaság irányítását egyetlen ember, vagy egy szűkebb embercsoport a kezében tartani. Ezért először kényszerű hatalommegosztásra kerül sor, majd a diktatúra végleg felbomlik és az ország kénytelen lesz áttérni a liberális piacgazdaságra.

Ehhez még hozzájön az is, hogy a számítógépek megjelenésével együtt felszínre kerülő ipari automatizálódás egyre több munkahelyet takarít meg az iparban, emiatt a teljes foglalkoztatás fenntartása, amire a szocializmus törekedett, egyre nehezebb és költségesebb, ami szintúgy a szocializmus felbomlásához vezet.

A kezdet és vég a világfolyamatban című könyv Schütz Antal katolikus teológus doktori disszertációja, melyben a modern fizikának a világegyetem keletkezéséről, működéséről, és várható végéről alkotott ismereteit igyekszik összhangba hozni a keresztény eszkatalógia teremtésről és világvégéről alkotott elképzeléseivel.

A logikus gondolkodás eszközeivel bizonyítja, hogy az általunk érzékelt világmindenség nem lehet végtelen, továbbá kell, hogy legyen időbeli kezdete, ami mindkét esetben külső teremtő beavatkozásra utal, és amiket az ő korában még nem bizonyított egyértelműen a modern fizika. Bár Aquinói Szent Tamásra hivatkozva bizonyítja, hogy ha a világegyetem térben és időben végtelen lenne, az sem zárná ki az isteni teremtés valóságát, mert az isteni örökkévalóság időn kívül létezik.

Ami a világ kezdetétől fogva előrehajtja a fizikai világ oksági láncolatát az nem más, mint a fizikai energia, amit az energia megmaradás törvénye biztosít. Azonban, ahogy a világ kezdete, úgy az oksági láncolat elemeinek egymásból való kibomlása is külső irányítóra utal, hiszen az energia csak a folyamatos mozgást biztosítja, de hogy az események merre felé haladjanak azt már nem.

Az energia jelenségéhez kapcsolódik a világegyetem várható vége is, amit a tudomány által megismert entrópia jelensége fog kísérni, ami azt bizonyítja, hogy a világegyetem mechanikus energiája folyamatosan hőenergiává alakul át, és az idők végén be fog következni a világegyetem hőhalála. Ezt Schütz szerint hasonló jelenségek fogják kísérni, mint amelyek a bibliában vannak leírva a világvégéről. A világ végén a hőhalál időszakában gigantikus katasztrófák, fényvillanások fogják megrázni a világegyetemet, majd végleg sötétségbe borul az egész. ugyanakkor nem hirtelen, hanem lassan, fokozatosan fog végbe menni a világ elhalása, ahogy az emberi társadalom is lassan, fokozatosan fog megszűnni.

Érdekes, hogy a világegyetem történetének imént bemutatott szerkezete is mennyire analógiában van a társadalom történetének hármas tagozódásával. Kezdetben az ősrobbanás után anyagi világ rendje szerveződött meg, vagyis a káoszból rend lett, ez megfelel a nyugati világ kezdeti, középkori szerves rendjének. Majd elkezdődött a történelem, amit a világegyetemben az energia hajt előre, és ami megfelel a nyugati világ technológiai korszakának. Majd nyugaton az információs társadalomban, a történelem végén a társadalom működése kaotikus formákat vesz fel. Az információs társadalom az, amelyre leginkább jellemző a káosz, mint ahogy az entrópia, amit a világ végéhez kötnek is a rendezetlenség, vagyis a káosz tudománya, továbbá a világ végi a hőhalál is a fizikai világ megmerevedésével jár együtt Schütz írása szerint, ahogy a földi történelem vége is.

A modern társadalom kaotikus jelenségeiről Plenter János írt könyvet: Gazdaság és államhatalom című könyvében, hogy a modern gazdaság kaotikus jelenségei mögött a modern technika áll. Ugyanis régen, amikor még nem volt modern technológia a gazdaság csak az emberek számára legszükségesebb árukat termelte meg, mint például élelmiszer, ruha stb. Ezekre az árukra az embereknek mindenképpen szükségük van a túléléshez. Manapság viszont a modern technológia fejlődésével a gazdaság által megtermelt áruk választéka kiszélesedett rengeteg olyan áruval, amelyekre nem feltétlenül van szükségük az embereknek az életben maradáshoz, mint például kozmetikai cikkek, háztartási eszközök stb.

Ezeknek az áruknak a megvásárlása és elfogyasztása a feltétele a gazdaság növekedésének. Viszont mivel ezek az áruk nem feltétlenül szükségesek az emberek számára, csak pillanatnyi szeszélyüktől függ, hogy megvásárolják e őket, vagy sem, a gazdasági növekedés, a gazdasági helyzet kiszámíthatatlanná és kaotikussá vált korunkban.

Felhasznált Irodalom:

Francis Fukuyama: A történelem vége és az utolsó ember, EURÓPA KÖNYVKIADÓ KFT., 1994.

Roób Gusztáv: Kiút a pénz és a multik világuralma alól, Korrekt Nyomdaipari Kft, 1997.

George Kubler: Az idő formája, Gondolat Kiadó, Budapest, 1992.

Szádeczky-Kardoss Elemér: Bevezetés a ciklusszemléletbe, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.

Szántó Borisz: A teremtő technológia, Budapest, 1990.

Nyikolaj Bergyajev: Ember és technika (tanulmány)

Henri Bergson: Idő és szabadság, Szeged, 1990.

Reinhart Koselleck: Elmúlt jövő (A történeti idők szemantikája), Atlantisz, 2003.

Plenter János: Gazdaság és államhatalom A közgazdaságtan halmazelmélete, Kapu Kiadó, 2001.

Dr. Schütz Antal: Kezdet és vég a világfolyamatban, Budapest, 1907.

Szádeczky-Kardoss Elemér: Bevezetés a ciklusszemléletbe című könyvében az univerzum felépítését a fizikai világ elemi részecskéitől, a biológiai rendszereken keresztül, az emberi társadalom felépítéséig egyfajta ciklusszemléletbe akarja foglalni. Ez azt jelenti, hogy ezek szintek, így az atomi méretű objektumok szintje, a csillagászati objektumok szintje, a biológiai, vagyis az élő rendszerek szintje, illetve az emberi kultúra, társadalom szintje egyfajta folyamatos ismétlődés szerint épülnek egymásra.

Ezeknek a különböző szinteknek a folyamatait a szerző mozgásként értelmezi, az egyes szintek mozgásfolyamatai, így az atomok rezgése, a égitestek forgása, vagy a társadalmi folyamatok haladása, mintegy egymásra hatnak, rezonálnak egymással, amiből arra a következtetésre jut, hogy minden folyamatot lehet ábrázolni egy téridőképen, mert állapotukat, mint mozgást egyértelműen kifejezi a megtett térbeli távolság és az eltelt időtartam hányadosa, vagyis a sebesség.

„Analógia a világmindenség és az emberi társadalom szerkezete között” http://www.regivilagrend.eoldal.hu/cikkek/cikkek/analogia-a-vilagmindenseg-es-az-emberi-tarsadalom-szerkezete-kozott.html című cikkemben a keleti és nyugati kultúra, és a fizikai világ felépítésének szempontjából már elkülönítettem egymástól a világ makroszintű és mikroszintű (atomi) jelenségeit. A nyugati kultúrát pedig a fizikai világ makroszintű jelenségeivel hoztam analógiába, továbbá a ciklikus ismétlődés szempontjából a hármas számmal hoztam kapcsolatba. Most azt szeretném megvizsgálni, hogy a fizika makroszintű folyamatai, amit a fenti cikkemben a nyugati kultúrával hoztam kapcsolatba megismétlődnek e a nyugati kultúra ciklikus folyamataiban, tehát, hogy van e a kettő között valamilyen összefüggés.

Ennek megfelelően Szádeczky ciklusszemléletében is elkülönítem egymástól a makroszintű, és a mikroszintű folyamatokat, és csak az univerzum makroszintű folyamataival foglalkozom, így a csillagászati objektumokkal, az élővilág rendszereivel, és az emberi társadalommal. George Kubler: Az idő formája című könyvében azt vizsgálja, hogy a művészeti stílusok fejlődésében milyen szerepet játszanak a konkrét művészeti alkotások, vagyis a tárgyak. Tehát, hogy az egyes korokban megszülető konkrét művészeti alkotások, tárgyak stílusai, hogyan hatnak az elkövetkező korok művészeti alkotásaira, tárgyaira, hogy ezek a hatások hogyan épülnek egymásra. Vizsgálataiból arra a következtetésre jut, hogy a különféle művészeti stílusok: gótika, barokk stb. fejlődése nem a biológiai rendszerek fejlődéséhez hasonlítható, ahol egyenletesen fejlődő folyamatok láthatóak, mint például születés, virágkor és hanyatlás, hanem inkább a fizika folyamatira.

Itt példának hozza fel az áramköröket, ahol az egyes szinteken szünetek, megszakítások lépnek életbe, hullámzások észlelhetők, vagy bizonyos helyeken egyes hatások összekapcsolódnak, vagy elágaznak, mint ahogy az egyes művészeti alkotások is egyesíthetnek magukban bizonyos stílusirányzatokat, hogy aztán két külön tárgynak adják tovább. Később pedig a csillagászat területéről hoz analógiát, hogy a múltból felbukkanó tárgyak úgy hatnak ránk, mint a távolból felbukkanó csillagok, amelyeknek fénye pont most ér el hozzánk, és a csillagok elrendeződése is analógiában áll a tárgyak stílusinak egymásra épülésével. Mint ahogy a tárgyak fejlődése is megszakításokat, szüneteket tartalmaz, úgy a csillagok is galaxisokba rendeződnek, vagyis hol sűrűsödnek, hol pedig ritkulnak.

Szántó Borisz: Teremtő technológia című könyvében a technika fejlődését a biológiai rendszerek működésével hozta összefüggésbe. Ahogy az élőlények külső hatásokra való reagálása az információfogadás – visszacsatolás alapján működik, úgy a technológia fejlődése is az információfogadás – visszacsatolás elvén fejlődik. Például ha az ember lába forró tárgyhoz ér, akkor a tárgy által keltett hőinformáció először a lábból az agyba jut az idegrendszeren keresztül, majd megtörténik a visszacsatolás, az agy információt juttat vissza a lábba, hogy a rántsa vissza a tárgytól. A technika is így fejlődik a szerző szerint.

A technika fejlődési fokának minden egyes szintjein, mint például a szerszámok megjelenésekor, ha megjelenik egy újabb probléma, ami új technikai megoldást igényel, akkor visszacsatolás történik, és a szerszám alakja megváltozik igazodva az új technikai feltételekhez. Tehát a technológia fejlődése a biológiai rendszerek működésével van analógiában, ahogy a meleg hatására a fák levelei kinőnek, úgy a technológia a külső problémák megjelenésére reagálva tovább fejlődik.

Ezzel már alakul az analógiánk, hiszen az emberi társadalom kulturális kora, amikor még csak a művészetek és a kultúra fejlődött a világegyetem fizikai evolúciójának korával van analógiában, amikor kialakultak a világegyetem fizikai objektumai: a csillagok, galaxisok. A világegyetemben megjelenő biológiai evolúció folyamata pedig a társadalomban megjelenő technológiai evolúcióval van kapcsolatban, ami túlnyomórészt a kulturális korszakok után következett, és Nyikolaj Bergyajev szerint háttérbe szorította a régi kulturális korszakok organikus formáit.

A modern kort pedig a technológiai korszak után következő posztindusztriális, vagy információs társadalomként tartják számon, ahol az információs folyamatok dominálnak. Ez a világegyetem fejlődésének Szádeczky által felvázolt szintjeiben megfelel a társadalom megjelenésének, hiszen az biológiai rendszerek önmagukban még nem hordoznak jelentéseket, azaz információt, ott csak az életelv által meghatározott energiák törnek előre az élet fejlődésében. Csak a társadalom megjelenésével párhuzamosan jelenik meg a jelentést hordozó emberi kultúra, ami nélkül nincs információ.

A világegyetem fejlődésének folyamatában tehát a fizikai, biológiai és társadalmi folyamatok egymás utáni megjelenése analógiában áll az emberi társadalom haladásának folyamatával, ahol a kulturális, technológiai és információs korok következnek egymásra. A világegyetem kibontakozásának folyamata analógiában áll a társadalmi haladás folyamatával, méghozzá hármas analógiában, ami a nyugati kultúrkörök ciklikus kibontakozásának és hanyatlásának jelzőszáma, ahogy azt a fent belinkelt cikkemben kifejtettem. Brandenstein Béla: Bölcseleti alapvetés (könyvajánló) http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=111223 című cikkemben már feltártam egy ehhez hasonló analógiát Ligeti Pál és Brandenstein Béla filozófiájának összevetésekor a tartalom, forma, alakulat – építészet, festészet, szobrászat – anyag, energia, információ viszonylatában. Aki akarja a fenti linkre kattintva ezt a cikket is elolvashatja.

Felhasznált Irodalom:

George Kubler: Az idő formája, Gondolat Kiadó, Budapest, 1992.

Szádeczky-Kardoss Elemér: Bevezetés a ciklusszemléletbe, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1986.

Szántó Borisz: A teremtő technológia, Budapest, 1990.

Nyikolaj Bergyajev: Ember és technika (tanulmány)

Somogyi József ebben a könyvében a fajelmélet tudományának katolikus szempontú elemzését hajtja végre. Erősen elhatárolódik a nemzetiszocialista fajelmélettől, amely a germán fajt tiszta fajként definiálja, egészen egyszerűen azért, mert nem léteznek tiszta fajok. Korunkban már minden faj különféle egyéb fajok keverékének tekinthető, ami elengedhetetlen következménye a történelemben lezajlott népvándorlásoknak. Ennek megfelelően a germán faj is csak sok különféle más faj keverékéből áll össze.

Azt is vitatja, hogy az északi germán faj lenne a világ legnemesebb faja. Ennek a gondolatnak a megfogalmazásában, hogy az északi germán faj a világ legnemesebb faja a nemzetiszocializmus általában a porosz harci szellemet emeli ki, és az ehhez tartozó porosz vasfegyelmet, de ezeket a porosz tulajdonságokat a franciák például éppen a civilizált viselkedéskultúra ellentétének tartják, és alacsonyabb rendű, barbár tulajdonságként definiálják, tehát ez nem bizonyíték a germán faj felsőbbrendűségére.

Olyan gondolat is megfogalmazódott már a nemzetiszocializmusban, hogy a germán faj a fejlett kultúra egyetlen hordozója. Ez is vitatható, mert az ókorban a mediterrán népek (görögök, rómaiak) voltak a nyugati kultúra legfőbb képviselői. Akkoriban a germánok még vándorló törzsi társadalmakban éltek Európa erdein és pusztáin, és a civilizált rómaiak éppúgy lenézték őket, mint ahogy manapság a fekete bevándorlókat nézi le az európai őslakosság.

A germán fajtisztaság gondolatát éppen ezért már a nemzetiszocializmus is elveti kivitelezhetetlensége miatt, és árja alatt már nem tiszta fajú germánt, hanem egyszerűen az európai kultúrához tartozót ért. Tehát azt kell mondanunk, hogy nincs olyan, hogy legnemesebb faj, mert minden faj másban nemes. A germánok a vasfegyelemben, és a harci szellemben, a franciák a művészetekben, és így tovább. A nemzetiszocialista fajelmélet Alfred Rosenberg tanításaiban a zsidó mellett keresztényellenes gondolatokat is magába szívott.

A zsidóságot és a kereszténységet mintegy össze akarja mosni, hallgatva arról, hogy a középkorban éppen a katolikus egyház volt az európai zsidóság legfőbb üldözője és ellenfele. Teljes egészében szakítani akar a kereszténységgel, a világon kívül lévő személyes teremtő Isten gondolatával, és a vér és faj vallását akarja bevezetni, ami panteista elemeket vesz fel magába. A panteizmus azt tanítja, hogy Isten és a természet egységet képez, ez a gondolat pedig Rosenbergnél a vér és faj misztériumában ölt testet, ahol Isten a vér és faj tisztaságában válik a vallásos áhítat tárgyává.

A szerző furcsálja, hogy a germán lélek a kereszténység helyett a panteizmusban talál megnyugvásra, már csak azért is, mert a panteizmus a zsidó filozófia egyik legfőbb ideálja. Spinoza a zsidó filozófus is panteista volt, ahogy Einstein a nemzetiszocialisták által gyűlölt zsidó fizikus is. A zsidókérdés faji szempontú megközelítésénél a szerző hangsúlyozza, hogy alapvetően hibás az a modern elgondolás, amely a zsidóságot fajként akarja meghatározni, ugyanis zsidó faj nem létezik. A történelem során a zsidóság is rengeteg sok faji keveredésen esett át, tehát olyan, hogy zsidó faj nincs.

A zsidókérdés gyökere Európában a zsidók gazdasági tevékenységére vezethető vissza. A zsidók a középkorban, mivel nem vették fel a keresztény vallást, ki voltak zárva a hagyományos foglalkozásokból, így csak a pénzügyek maradtak meg a számukra. Ebben pedig rendkívüli fösvénységek mutattak. Uzsorásként kiszipolyozták a lakosságot, ami miatt rendszeres üldöztetésben volt részük, a katolikus egyház részéről is. Ez pedig ellenségévé tette őket a környezetüknek különösen a római katolikus egyháznak, így az újkorban nagy szerepet vállaltak a különféle forradalmi felforgató mozgalmakban.

A zsidókérdéssel kapcsolatban a szerző szerint két szélsőséges álláspont létezik. Az egyik, amely minden problémát a zsidók nyakába akar varrni, a másik pedig, amely teljesen hibátlannak tartja a zsidókat, és csak az őket ért európai üldöztetéseket szajkózza. A zsidókat nyilván sok bűn terheli, amelyeket az európai kultúra ellen követtek el, lásd a pénzügyi tevékenységüket, vagy a forradalmi mozgalmakban való fokozott részvételüket, viszont azokat a nézeteket sem helyeselhetjük, amelyek teljesen ki akarják küszöbölni a zsidó elemeket az európai kultúrából, hiszen azok nélkül gyakorlatilag működésképtelenné válna az európai kultúra.

A zsidókérdésre a szerző szerint az egyetlen megoldás a zsidók asszimilálása, amelynek egyik eszköze lehet a zsidók számára a keresztség felvétele. Azoknak a zsidóknak a részére pedig nem akarnak asszimilálódni, létre kell hozni egy külön zsidó államot Európán kívül. A következő részekben a fajlélektan tudományát elemzi. Először a magyarság fajlélektanára tér ki. Itt hangsúlyozza, hogy a magyarság sem tekinthető fajnak, mert rengeteg sok faj ötvözetéből áll össze. Külön elemzi az alföldi magyarság lélektanát, akik túlnyomórészt reformátusok, és a turáni fajhoz állnak közel.

Külön elemzi a nyugati magyarság faji lélektanát, akik túlnyomórészt alpesi fajhoz állnak közel. A dinári magyarság lélektanát, amely a balkáni fajokhoz áll közel. Illetve a mongoloid magyarság lélektanát, amelyben a palócok, és még egynéhány magyar népcsoport vesz részt. Nagyjából ezekből a népcsoportokból áll össze a magyarság faji térképe. A turáni, az alpesi, a dinári, a mongol, továbbá vagy egynéhány százalék német fajkeveredés is, különösen az evangélikus magyarok körében, illetve egynéhány százalék zsidó és örmény fajkeveredés is a magyarság körében.

Ezután Európa és a világ faji térképét elemzi. Először az első három nagy faji alakulatot: a fehér, a mongoloid és a fekete nagyrasszt. Majd a fehér nagyrasszon belül a latint, az északit, a dinárit, az alpesit stb. Majd rátér a faj és a kultúra kapcsolatára, ami engem a legjobban érdekelt. Ebben a fejezetben fejti ki a fajkeveredésről szóló nézeteit. Véleménye szerint a faji jelleg mindenképpen hatással van a kultúrára, és a fajkeveredéssel önmagában nincs probléma, hiszen korunkban már minden nép különféle fajok ötvözetéből áll össze, és szétválasztásuk olyan lenne, mintha a kávéban a kávét, a tejet és a cukrot akarnánk szétválasztani. A fajkeveredésre szükség is van egy új nép, vagy kultúra létrejöttekor, de a fajok keveredésénél fontos, hogy olyan fajelemek és olyan arányban keveredjenek, hogy azok harmonikus viszonyban legyenek egymással, hogy az így létrejövő új kultúra, vagy nemzet egyetemes értékeket hordozzon.

Én ezt kétlem, hogy emberi tervezés meg tudja oldani. Ez csak úgy történhet meg, ha a társadalmat a szellem és a kultúra hatja át és irányítja, pontosabban Isten, hiszen a katolikus dogmatika szerint Isten a történelem igazi irányítója. Az emberek a kultúra a vallás és a szellem korszakaiban ösztönösen úgy köteleződnek el házastársuk iránt, még ha az más fajhoz tartozik is, hogy tényleg kiegészítsék egymást, hiszen a történéseket Isten irányítja, mint ahogy a házasságok is az égben köttetnek, ahogy mondani szokás. Így olyan új kultúrák jönnek létre, amelyek tényleg értéket hordoznak.

A mai európai kultúra ebből következően éppen azért nem tudja asszimilálni az Európába újonnan bevándorlókat, mert elvesztette vallását és kultúráját, nem Isten irányítja az európai társadalmat, így a házasságok sem az égben köttetnek, így nem olyan eltérő fajhoz tartozó emberek házasodnak, akik ténylegesen kiegészítenék egymást, illetve eleve olyan fajok áramlanak be Európába, akik nem alkalmasak arra, hogy az európai fajjal együtt új kultúrát hozzanak létre, mert a vallását vesztett európai ember nem látja át, hogy kikkel is tudna új kultúrát létrehozni, így nem jön létre új értéket magában hordozó kultúra. Ebből következően a mai európai bevándorlók kérdése is csak úgy oldható meg, ha Európa visszatér keresztény vallási és kulturális gyökereihez és él a bevándorlók hazájukba való visszatelepítésének eszközével, mert olyan kultúrákat, amelyek nem harmonizálnak egymással, nem alkalmasak arra, hogy egymással összefogva Isten céljait szolgáló új kultúrát hozzanak létre, nem lehet, és nem is szabad összekeverni. Csak ez lehet a megoldás a bevándorlók kérdésére Európában.

Tehát szerintem ezt emberi tervezés nem tudja megoldani, de a szerző kitér az eugenika, vagyis a fajnemesítés keresztény szempontú elemzésére is. A faj metafizikai szempontú elemzésénél hangsúlyozza, hogy az emberi lélek nem lehet a szülők lelkének az ötvözete, mert a lelket a fogamzásnál Isten kívülről adja hozzá a testhez. Elhatárolja egymástól az emberi lelket, az emberi testet és az életelvet. A test egyértelmű, hogy mit jelent, az életelv felel a test biológiai működéséért, a mozgásért, életfunkciókért stb. Az emberi lelket tehát az életelv köti össze a testtel, és a szülők örökítő anyaga, vagyis a faji jelleg csak a test és az életelv létrehozásáért felelős, de mivel a lelket az életelv köti össze a testtel, ez a lélekre is hatással van. Az életelv felépítése további kutatásokat igényel.

Nyikolaj Bergyajev: Ember és technika című tanulmányában a modern technika keresztény szempontú filozófiai elemzését hajtja végre. Egyrészt megállapítja, hogy a modern technika folyamatosan háttérbe szorítja a kultúra organikus formáit. A modern ipari üzemekben az ember alkotóképességei háttérbe szorulnak, a gép dolgozik helyette, és a munkás a gép puszta kiszolgálójává silányul. A művészetek régi vallásos formái szintén háttérbe szorulnak, és helyüket az esztétikai és vallásos jelleg nélküli használati tárgyak veszik át, amelyeket gépek készítenek. A régi vallásos filozófiai irányzatok, mint például a skolasztika hierarchikus rendszereinek helyét a gnosztikus haladáseszmék veszik át.

Ez azonban Bergyajev szerint nem minden, amit a technikáról elmondhatunk. Felteszi a kérdést, hogy van e valamilyen mélyebb értelme a technikai fejlődésnek. A keresztények vagy semlegesnek tekintik a technikát, amelynek semmi hatása nincs az ember üdvözülésének szempontjából, vagy kárhoztatják, és az ördög eszközének tekintik, mert akadályozza az ember és az Isten közötti kapcsolatot, és az embert saját képére formálja, vagyis megfosztja Istenhez való hasonlatosságától. Bergyajev szerint, ha a technika mélyebb értelmét keressük, akkor előbb-utóbb a technika kettős jellegére lelhetünk rá.

Egyrészt a technikában valóban van valamiféle dehumanizáló tendencia, ahol a technika egyre inkább megfosztja az embert Istenhez való hasonlatosságától, és puszta áruvá silányítja le, ami jól megmutatkozik korunk modern technológiájában, ami lehetővé tette az abortuszt, vagy a klónozást, tehát az emberek technikai úton való előállítását. A jövő technikai előrejelzéseiben pedig olyan prognózisok szerepelnek, mint az interneten keresztül zajló távszex, vagy a tapintási élményt is nyújtó mozi, ami szintén az ember dehumanizálásához vezet.

Másrészt viszont a technikában egy olyan tendencia is tetten érhető, amely az embert mindinkább elszakítja a Földtől, és így a természettől, amely a régi tellurikus, földmisztikára alapuló vallási irányzatok ellen hat, és kapcsolatba hozza az embert a végtelennel. Ezt jól szemlélteti Begyajev kora, amikor kezdtek megjelenni a repülőgépek, az ember elkezdte az eget ostromolni, és úgy látszott, hogy az ember egykor majd az egész kozmoszt, benne a világűrt is uralma alá hajtja. Tehát a földtől elszakadva valóban kapcsolatba kerül a végtelennel. Egy újfajta heroizmust látott ebben megvalósulni, amely a háborúkban gyakorolt heroizmus hanyatlásával a technikában, és az ég ostromlásában csúcsosodik ki.

Bergyajev szerint nem lehet többé visszatérni a régi tellurikus korokba, amikor a földművelés túlsúlya volt érvényben, ami egyébként nem volt olyan szép időszak, mint amilyennek manapság lefestik, ahogy Bergyajev azt állítja. Viszont elejét kell venni az ember dehumanizálásának is, ami szintén a modern technika velejárója, mert az ember Isten képére és hasonlatosságára lett teremtve, és ezért ezt a keresztény ember nem fogadhatja el.

Ezért a másik neves orosz filozófust Fjodorovot idézve azt mondja, hogy a keresztény eszkatalógiát, és a technikai eszkatalógiát össze kell kapcsolni. A keresztény eszkatalógia azt mondja, hogy a világ megdicsőülése, és az emberiség üdvözülése a végítélet után Isten beavatkozásának lesz az eredménye. A technikai eszkatalógia pedig azt mondja, hogy az emberiség a technikai fejlődés végén egyszer majd teljes egészében uralma alá hajtja a természetet. Fjodorov szerint a technikai fejlődés jövőbeli folyamatában mindent ki kell küszöbölni, ami az ember dehumanizálását jutatja érvényre, hogy visszaálljon az ember Istenhez való hasonlatossága.

Továbbá mindenben támogatni kell a technikai fejlődés arra irányuló tendenciáit, hogy az ember irányítása alá vonja az egész kozmoszt, ahogy az a bibliában is le van írva, hogy Isten az ember kezébe adta a világot, hogy ezáltal az ember kapcsolatba kerülhessen a végtelennel, és teljesíthesse a bibliában leírt hivatását. A végítélet, az ember üdvözülése pedig Fjodorov szerint akkor fog eljönni, amikor az ember valóban irányítása alá vonta az egész kozmoszt, vagyis teljesítette a bibliában leírt hivatását, és megvalósult a teljes szabadság. Tehát a Fjodorovi eszkatalógikus elképzelésben össze lett kapcsolva a technikai és a keresztény eszkatalógia.

Kérdés, hogy hogyan kapcsolódik ez az információs társadalomhoz, és a Jobbikhoz. Az információs társadalommal kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy Bergyajev kora óta majd egy évszázad telt el, mire beköszöntött az információs társadalom kora, és elmondhatjuk, hogy az információs társadalom fejlődése során, az űrkutatás fejlődésének 70-es évekbeli háttérbe szorulásával, olyan tendenciák jutottak érvényre, amelyek túlnyomórészt az ember dehumanizálását segítik elő, és háttérbe szorítják az ember végtelen felé való törekvését, és a kozmosz irányításának birtokba vételét.

A cikk elején utaltam korunk, vagyis az információs társadalom legújabb, és a jövőben tervezett tudományos eredményeire: a klónozásra, a távszeszre, vagy a tapintásos élményt is nyújtó mozira. Az űrkutatás háttérbe szorulásával pedig egyértelműen az a további tendencia jut érvényre a technika fejlődésében, hogy az ember immár nem kerül közelebb a végtelenhez, hanem visszahull a Földre, vagyis a régi tellurikus, Földmisztikára alapuló vallások színhelyére az információs társadalom fejlődésének következtében.

Nem véletlen, hogy korunkban a zöld pártok többsége, amelyek a természethez, vagyis a Földhöz kötődnek a liberális pártokkal kötnek szövetséget, amelyek pedig nagyban az információs társadalomhoz kötődnek. Lásd: Magyarországon az LMP-t. Mindez pedig abban kapcsolható a Jobbikhoz, hogy a Jobbik az a párt Magyarországon, amelynek talán minden második szava a Föld. Ez nem véletlen, hiszen a Jobbik szavazóbázisa és tagsága túlnyomórészt a kelet-magyarországi kálvinista rétegekből kerül ki. A kálvinizmus pedig Magyarországon hagyományosan földműves vallás volt mindig is. Nem véletlen talán az sem hogy az LMP nemrégen már nyíltan együttműködést is kezdeményezett a Jobbikkal.

Ezenkívül hivatalosan ugyan a Jobbik és az MSZP elhatárolódnak egymástól, de nagyon sok esetben mégis együttszavaznak a parlamentben, ami nem véletlen, hiszen az MSZP, mint liberális, és mint az információs társadalomhoz maximálisan kötődő párt, uralma alatt szinte minden intézkedés a magyar agrárium ellenében történt ugyan, de szellemiségével tulajdonképpen mégis a tellurikus, Földmisztikára alapuló vallási rendszereknek kedvez, mert megállítja a technika végtelenbe irányuló fejlődési tendenciáinak előretörését. A Jobbik és az MSZP vagyis az úgynevezett radikális jobboldal, és a liberálisok összefonódásának háttere tehát nem a szélsőjobboldal, és a szélsőbaloldal összefonódását jeleníti meg, ahogy azt sok konzervatív gondolkodó állítja. Nem a nyilasok és a kommunisták, hanem sokkal inkább a tellurikus Földmisztikára alapuló vallási rendszerek és az információs társadalom összefonódásáról van szó, amit az is jól mutat, hogy a Jobbik választási programjában is helyet kapott az információs társadalom fejlesztésének priorítása.

Még egy érdekességet szeretnék megemlíteni ezzel kapcsolatban. Ernst F. Schumacher: A kicsi szép című könyvében a tradicionális vallások tanításaira alapozva elutasítja a modern ipari rendszer automatizált világát, ahol a munka elveszti minden alkotó jellegét, ami a régi kézműves világban még meg volt, és ahol a mechanikus összeszerelés vagy gépkezelés lesz az irányadó a munka világában, ami unalmas és egyhangú, mert nem igényli az ember semmilyen kreativitását, alkotó képességét. A régi kézműves módszerekhez való visszatérést követeli, ahol újra a művészi alkotómunka lesz az irányadó. Ezt úgy akarja elérni, hogy a régi kézműves munkamódszereket össze akarja egyeztetni a modern ipari technológiával. Ő maga sem dolgozza ki részletesen, hogy ezt hogyan képzeli el, mindössze arra tesz utalást, hogy a modern mérnöki kutatás az egyszerű felül halad a bonyolult felé, ezentúl pedig a bonyolult felől újra az egyszerű felé kellene haladni a mérnöki kutatásban. Azt én teszem hozzá, hogy ezt csak úgy lehetne megvalósítani, hogy a technika ne vesszen hatékonyságából, mert az korunkban már végzetes hatással lenne a modern gazdaságra.

Ernst F. Schumacher ebben a könyvében szinte végig a földműveléshez, az egyszerű módszerekhez, vagyis a tellurikus, Földmisztikára alapuló vallási rendszerek szellemiségéhez való visszatérést szorgalmazza, azonban ezzel a gondolatával, hogy egyszerűbbé kellene tenni a technikát, mégis a technika végtelenbe irányuló tendenciáinak kedvez, mert a technika érdekes módon, az információs társadalomban nyerte el maximális bonyolultságát. Tehát abban a korban, ami a Földhöz való visszatérés kora, ahogy azt az imént kifejtettük. Régen, amikor még a technika végtelenre irányuló tendenciái voltak érvényben, a technika egyszerűbb volt.

Felhasznált Irodalom:

Nyikolaj Bergyajev: Ember és technika (tanulmány)

Ernst F. Schumacher: A kicsi szép, Közgazdasági és jogi könyvkiadó, 1991.

A II. Vatikáni Zsinat szellemiségével szemben a legtöbb tradicionalista katolikus teológus többek között azt az érvet hozza fel, hogy túl nagy szerepet kapott benne az egyenes vonalú lineáris történeti szellem. A lineáris történeti szellem a zsidó gondolkodásmódhoz köthető. Mit is ért Berdjajev történelmi szellem alatt. A zsidóság történelmi szelleme az árja szellemtől való különbözőségből ered. Az árja szellemre különösen az Indiaira, de a görögre is, a szemlélődés, vagyis az evilági lét helyett a túlvilági lét irányába való fordulás fokozottabb jelenléte a jellemző a zsidó szellemmel ellentétben.

Ezért az árja szellem az evilági létben kevésbé tevékeny, kevésbé drámai, mint a zsidó. Különösen igaz ez az Indiaiakra, akik olyan mértékben a túlvilág felé fordulnak, hogy náluk az Istenség lényegében egységet alkot a szubjektummal, vagyis a tudattal. Náluk a történelmi szellem egyáltalán nincs jelen. Világuk teljesen történelmietlen, mozdulatlan. A zsidó karakterben éppen az hívja életre a történelmi szellemet, hogy náluk az Isten és az ember közötti távolság rendkívül nagy. Emiatt a halhatatlanság, tehát a túlvilági élet gondolatát nem is fogadják el, mert az az ő szemükben nem mást jelentene, mint az ember Istenné válását, ez pedig ellenkezne az ember és az Isten közötti mérhetetlen távolság eszméjével.

Ez az oka, hogy az ő vallásosságuk, a földi létre, vagyis az evilági történelemre irányul. Egyedül őnáluk alakult ki az evilági messiásvárás eszméje, aki majd megvalósítja a zsidók államát, vagyis az új Izraelt. Ez náluk nem profán, hanem vallásos gondolat, csak éppen evilági vallásosságról, a történelemben megvalósuló eszkatalógikus megváltásról van szó. Ezért származik a történelmi szellem a zsidó vallásból, mert történelmi szellem csak egy olyan vallásból születhet, amely valamiféle eszkatalógikus cél felé irányul. A zsidó történeti szellemből ered a modern világ haladáseszménye, amely a jövőben megvalósuló zsidó állam eszkatalógikus gondolatát, a jövőben megvalósuló földi paradicsom gondolatával helyettesítette, legyen az kommunizmus, vagy liberális világállam.

Az ember és az Isten távolságának a zsidó vallásosságban van még egy következménye is. Mivel a zsidók az egyén túlvilági halhatatlanságát nem tudják elfogadni, mert az az egyén megistenülését jelentené, az evilági halhatatlanság gondolata terjedt el náluk, ami csak úgy kivitelezhető, ha a zsidók utódaikban válnak halhatatlanokká, vagyis, ha maga a zsidó nép válik halhatatlanná. Erre vezethető vissza a zsidók erős közösségi érzése és összetartása, mivel a halhatatlanságot az árjákkal szemben egyénileg nem, hanem csak kollektíven tudják értelmezni, ami a nemzet halhatatlanságában ölt testet. Tehát az erős zsidó közösségi érzés is az Isten és az ember távolságára vezethető vissza a zsidó vallásban.

Ugyanakkor azt látjuk, hogy a modern filozófia történetében az ember és az Isten távolságára épülő zsidó szellem szorosan összefonódik annak ellentétjével, az ember és Isten egységére épülő panteista szellemmel. A leghíresebb európai zsidó filozófus: Spinoza például panteista volt, ugyanúgy, ahogy a zsidó fizikus Einstein is. Ezt vehetjük észre a különféle nyugati germán filozófiai áramlatokban is, mint például Hegel filozófiájában, amely egyaránt lineárisan történeti, és panteista, és akit a liberális ideológia ősatyjaként tartanak számon. Ezt láthatjuk továbbá a távol-keleti sárga vallásokban is: buddhizmus, taoizmus stb., és a germán protestantizmusban is.

Érdemes megjegyezni, hogy a lineáris történeti szellem vallási alapja a gnoszticizmus, amely radikális dualizmust hirdet, vagyis az anyagi és a szellemi világ ellentétét, ahol az emberi lélek sajátos bukás eredményeképp került a gonosz anyagi világba, és egyetlen célja csak az lehet, hogy radikális aszkézis által kiszabaduljon a gonosz anyagi világból, és visszatérjen őshazájába: a szellemi világba. A gnoszticizmusban tehát az anyagi és a szellemi világ ellentéte az ember és az Isten távolságává konvertálódott át a zsidó vallásban. A kettő mintegy tükörképe egymásnak.

Különösen a gnoszticizmusnak arra a változatára jellemző a lineáris történeti szellem, ahogy a szellemi világ mentes a természetvallások elemeitől, vagyis a szellemi világ tiszta szellemet alkot. Az iszlámra ugyanis, ahol szintén a gnosztikus dualizmus uralkodik, de a szellemi világot a természet szennyezi be, inkább jellemző a ciklikus történeti szellem. Minderről részletesen írtam a „Mircea Eliade: Az örök visszatérés mítosza (könyvelemzés)” http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=110943 című cikkemben. Ha valaki el akarja olvasni, akkor a linkre kattintva megteheti.

A katolikus tradíció teológusai szerint tehát a II. Vatikáni Zsinat szellemiségében túl nagy szerepet kapott lineáris történeti szellem, ami a modern ideológiáknak: kommunizmus, liberalizmus a vallási alapja, és ők a régi katolikus tradíciókhoz való teljes visszatérésnek a hívei. Azonban tudnunk kell, hogy ami a történelemben elmúlt az soha nem restaurálható újra régi formájában. Csak a régi és az új valamiféle szintéziséről lehet szó, ha a régi értékekhez való visszatérésben gondolkodunk.

Annak felvázolásához, hogy hogyan hozhatjuk szintézisbe a régit és az újat, először is egy régebbi cikkemet kell újra leírnom ide. Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.

Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.

Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.

Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.

Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.

Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők. Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.

Oscar Cullmann, aki a lineáris történeti szemlélet és a II. Vatikáni zsinat egyik fő teológusa volt a „Krisztus és az idő” című könyvében az őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.

Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon, vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.

Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.

Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig mindig végtelennek.

Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak, mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott végtelennek tekinthető.

A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.

A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.

Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.

1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16

És így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.

2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1

Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág?

Az üdvtörténet szerkezetét tehát, amely a II. Vatikáni Zsinat gondolati alapja, a háromdimenziós végtelen tér szerkezeteként is el lehet gondolni, ami pedig a középkori keresztény spiritualitás gondolati alapja. A középkori skolasztikusok írásaikban Istent egyrészt fényként, másrészt pedig végtelen térként gondolták el, ahogy ezt Oswald Spengler már leírta a Nyugat Alkonya című művében. A középkori gótikus katedrálisok is a végtelen tér, vagyis a mennyei Jeruzsálem megtestesítői, ahogy a skolasztikusok végtelen tértként gondolták el a mennyei Jeruzsálemet. Tehát a régi és az új szintézisének egyik lehetősége talán az lehetne, ha az üdvtörténet szerkezetét térként gondolnánk el.

Ennek a gondolatnak teológiai alapját Schütz Antal: Örökkévalóság című könyvében feltett kérdése teszi aktuálissá, mégpedig hogy Az örökkévalóság nem azonos a végtelen idővel, az örökkévalóságban nem múlik az idő. Ahogy Szent Ágoston azt leírta az idő és a jelenvalóság az örökkévalóságból ered. Így pedig „Ha minden teremtett dolog ilyenformán eredője egy örök eszmének, és időleges, esetleges, múló mozzanatoknak, ha az egész világ minden egyes mozzanatában és a maga egészében múló megvalósulás, akkor mely ponton és milyen módon történik az örökkévalóság és az idő ölelkezése? Miképp lehetséges, hogy az örök változatlan eszme és a változó teremtett valóság szövetségre lép?”

Erre a kérdésre „Szentháromság – Örökkévalóság – Idő” http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=106523 című cikkemben azt a választ adtam, hogy az emberi történelemben az idő tulajdonképpen térré konvertálódik át, amely a nyugati történelem formáiban végtelennek mutatkozik, és így az idő, mint végtelen tér ölelkezik az örökkévalósággal. Ezt most részletesen nem írom le ide, aki akarja elolvashatja a fenti linkre kattintva. Ezt a gondolatot pedig a továbbiakban a szentháromsággal hoztam kapcsolatba. A jelenlegi cikkem tükrében ez továbbgondolásra késztet, hiszen mint ahogy itt kifejtettük a végtelen tér szerkezete a lineáris történeti szellemet szemléltető üdvtörténet szerkezetével mutat analógiát. A végtelen tér szerkezete pedig mintha a szentháromság szerkezetével mutatna analógiát. Hiszen a végtelen tér szerkezetében is érvényes a hármas felosztás, ahogy a szentháromság esetében és érvényes az atya, a fiú, és a szentlélek elkülönítése. Mind a három személy természete végtelen a katolikus dogmatika szerint, viszont a középső személy, vagyis a fiú egyszerre isteni és emberi természetű a katolikus teológiában, ami analógiában áll a végtelen tér szerkezetét felépítő három végtelen közül a középső végtelen természetével, amely egyszerre véges és végtelen.

Schütz Antal a skolasztika tanításai nyomán időtlennek nevezte az örökkévalóságot, Cullmann pedig háromszor végtelen időből felépülő entitásként értelmezte az üdvtörténetet. A kettő itt vázolt szintézise az egyenes vonalú és ciklikus történelemszemlélet szintézisét is jelenti egyben, hiszen az örökkévalóság időtlenségként való felfogása a ciklikus történelemszemlélet alapja, ahogy azt Cullmann is leírta a fent idézett könyvében.

Felhasznált irodalom:

Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm

Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.

Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.

Nyikolaj Alekszandrovics Bergyajev: A történelem értelme: AULA KIADÓ KFT. 1994.

Schütz Antal: Az örökkévalóság. 1937.

Oswald Spengler: A Nyugat alkonya I-II., NORAN LIBRO KFT., 2011.

További ajánlott cikkeim:

Az erkölcsi önkifejtés immanens és transzcendens végső cél problémája http://ujkozepkor.virtus.hu/?id=detailed_article&aid=103750

Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról című könyvében két írás található. Az egyikben Aquinói Szent Tamás vizsgálja meg azt a kérdést filozófiai szempontból, hogy teremthette e Isten örökkévalónak a világegyetemet. Ezt a különféle eretnek nézetekkel szembeni harc érdekében tette. Végül arra a következtetésre jut, hogy nincs ellentmondás a világ örökkévalósága, és az Isteni teremtés lehetősége között. A második írás Geréby György tollából való, aki a világ örökkévalóságáról szóló középkori vitákat mutatja be részletesen.

Ezek közül, ami nekem leginkább felkeltette az érdeklődésemet az nem mással, mint az idővel kapcsolatos. Bonaventura írta le először az idő végtelenségének paradox természetét. Véleménye szerint a végtelenhez, és így a végtelen időhöz is, hiába adunk hozzá valamennyit, mégsem lesz nagyobb. Viszont, ha a világ örökkévaló, akkor a világnak nincs kezdete, tehát végtelen idő óta kell léteznie, és ez a végtelen mennyiség minden nappal több lesz, tehát ellentmondáshoz jutottunk.

Felhoz ezen kívül olyan érvet is a végtelen hosszú idő létezésének lehetetlenségére, hogy a végtelent nem lehet végighaladni, viszont, ha a világ örökkévaló, akkor végtelen idő óta létezik, és ilyen értelemben nem lehetett volna eljutni a mai naphoz. Még két ehhez hasonló érvet is felhoz, nem is ezek az érdekesek. A legérdekesebb John Peckham érvelése.

Ha az idő öröktől fogva létezik, akkor mind a múlt, mind pedig a jövő irányában végtelennek kell tekintenünk. Jelöljünk ki egy korábbi A és egy későbbi B pontot az időben! Az A előtti múltat nevezzük A-múltnak, az A utáni jövőt A-jövőnek. A B előtti múltat B-múltnak, a B utáni jövőt B-jövőnek. Gondoljuk végig ezeknek a dolgoknak a természetét. Ha két dolog egyenlő, akkor abban az esetben, ha valamely másik dolog nagyobb az egyiknél, akkor a másiknál is nagyobbnak kell lennie. Továbbá, ha valamelyik nagyobb valaminél, akkor a másiknak is nagyobbnak kell lennie.

Elmondhatjuk azt is, hogy az a dolog, amely tartalmaz egy másik dolgot, és még valamivel több is annál, annak nagyobbnak kell lennie a másiknál, és ahhoz képest valamiféle egészet kell alkotnia. Továbbá elgondolható, hogy ugyanabból az oszthatatlan pontból kiinduló végtelen dolgok egyenlők. Ezek után a következő érvet hozhatjuk fel: A-múlt és A-jövő nyilvánvalóan egyenlő egymással, hiszen egymás mellé helyezve őket mind a kettő egyforma nagyságú kell, hogy legyen.

Értelemszerűen B-múltnak is egyenlőnek kell lennie B-jövővel. B-múlt viszont nagyobb A-múltnál, illetve A-múlthoz képest valamiféle egészet alkot. Így nagyobb A-jövőnél. B-múlt illetve B-jövő viszont egyenlők. Így B-jövő nagyobb, mint A-jövő, azonban A-jövőt valamiféle egésznek kell tekintenünk, tehát nagyobbnak kell tekintenünk B-jövőnél, és így ellentmondásba jutottunk, ha feltételezzük, hogy az időnek nincs kezdete. Ebből következően nem meglepő, hogy később Georg Cantor-nak a modern halmazelmélet lángelméjű megalkotójának a végtelenséggel kapcsolatos metafizikai vizsgálódásait a neotomisták karolták fel.

Oscar Cullmann: Krisztus és az idő című könyvében az őskereszténység idő fogalmát elemzi. Szerinte az őskeresztények a világtörténelmet, amibe az égi történelem is beletartozik nemcsak a földi, üdvtörténetnek fogták fel, és úgynevezett kairoszokra és aiónokra osztották őket. A kairosz valamilyen kitüntetett időtartamot jelent az üdvtörténeten belül, amikor valamilyen fontos dolog történik az üdvtörténet szempontjából Isten üdvtervét követve. Ilyen például Krisztus születése és élete. Az aión pedig világkorszakokat jelent az üdvtörténeten belül. Három világkorszak különíthető el: a teremtés előtti világkorszak, a földi történelem korszaka, végül a végítélet utáni világkorszak, amikor a lelkek visszakerülnek Istenhez a mennybe, vagy kárhozatra a pokolba.

Cullmann hangsúlyozza, hogy az őskeresztények a túlvilági létezést csak időként tudták elképzelni, méghozzá végtelen időként, és nem időtlenségként, mint a görögök. Ugyanis a görögök szerint a túlvilágon, vagyis az örökkévalóságban nem végtelen időben élnek a lelkek hanem időtlenségben, ahol megszűnik létezni az idő. Ez a gondolat idegen volt az őskereszténységtől Cullmann szerint.

Sőt a könyvében leírtakból azt veszem ki, hogy a földi történelmet is csak végtelen időként lehetett elképzelni az őskereszténység gondolatvilágában, de ez nyilván képtelenség, mert a földi történelem egyszer véget ér a keresztény eszkatalógia szerint. A Cullman által leírt üdvtörténet szerkezete tehát úgy néz ki, hogy két végtelen szakasz fog közre egy véges szakaszt. Ez a gondolat talán felhasználható Peckham paradoxonának feloldásához, hiszen ha jobban megnézzük, akkor láthatjuk, hogy ha a teret, vagy az időt végtelenként fogjuk fel, akkor pont olyan a szerkezete, mint Cullmann üdvtörténeti elképzelésének.

Ennek szemléltetésére jelöljünk ki egy pontot a végtelen térben, és induljunk el két egymástól ellenkező irányba. Logikailag kikövetkeztethetjük, hogy ha a tér végtelen, akkor bármeddig haladunk a kijelölt ponttól vett két egymástól ellenkező irányba, mindig végtelen hosszú út marad hátra mindkét irányba, és az általunk mindkét irányba megtett út soha nem lesz végtelen hosszú, hanem véges marad. Tehát ebből kifolyólag a végtelen tér szerkezetének látszólag valóban olyannak kell lennie, mint a Cullmann által felvázolt üdvtörténet szerkezetének, ahol két végtelen rész fog közre egy véges részt. Azonban itt megint paradoxonhoz jutottunk, mert ha a tér végtelen, akkor a tér azon többi részének is léteznie kell, amit a kijelölt ponttól kiindulva még nem jártunk be, és soha nem is járhatunk be, hiszen az előbb megállapítottuk, hogy akár meddig jutunk előre a kijelölt ponttól, az általunk megtett útnak mindig végesnek kell maradnia, a még előttünk lévő útnak pedig mindig végtelennek.

Tehát ha az általunk még meg nem tett út ugyanúgy létezik, akkor a két végtelen szakasz által közrefogott véges szakasznak egyszerre kell végtelennek és végesnek lennie, mert végtelen ideig haladhatunk a kijelölt ponttól vett két ellentétes irányba, azon az úton, ami még hátra van, csak ezt az utat soha nem járhatjuk be, és a hátralévő út mindig végtelen marad. Ennek az újabb paradoxonnak a feloldására határoljuk el egymástól az úgynevezett osztott és osztatlan végtelent. Osztatlan végtelen például a végtelen tér, vagy a végtelen vonal, hiszen ezeknek a részei egymással teljes egységet alkotnak, a részeik egymástól el nem különíthetőek, csak ha képzeletben elmetszük őket egymástól. Az osztott végtelenre példák a számok. Számokból végtelen sok van ugyan, de ezek egymástól jól elkülöníthető részekre tagolódnak, mint például: 1, 2, 3, és így ezeknek a számoknak a halmaza is osztott végtelennek tekinthető.

A két végtelen által közrefogott véges szakaszt, amelyről az előbb megállapítottuk, hogy egyszerre véges és végtelen, mint egyszerre végest és végtelent nehéz úgy megragadnunk, mint osztatlan végtelent. Azonban ha osztott végtelenként gondolunk rá, akkor már könnyebb elképzelnünk. A két végtelen szakaszt, ami ezt az egyszerre véges és végtelen szakaszt közre fogja nevezzük abszolút végtelennek. Ezekről egyenlőre nem tudunk fogalmat alkotni. Az egyszerre véges és végtelen szakaszt pedig relatíve végtelennek. Ez nem tévesztendő össze a filozófia fogalomtárából ismert potenciálisan végtelennel, ami minden határon túlterjedőt jelent. Mert a relatíve végtelen nem minden határon túlterjedő, hanem egyszerre ténylegesen végtelen és véges, hiszen egyszerre magában foglalja az összes határt, amin a potenciálisan végtelen túlterjed.

A relatíve végtelen szakaszt jobban el tudjuk képzelni egyszerre végesként és végtelenként, ha nem osztatlan végtelenként képzeljük el, hanem olyan osztott végtelenként, ami nem más, mint a tér összes véges méretének halmaza. Így tehát egyszerre véges marad, mert ez a halmaz csak véges méreteket tartalmaz, ugyanakkor végtelen is, mert ezekből a véges méretekből végtelen sok van a halmazban. Így tehát az újonnan keletkezett paradoxonunkat feloldottuk is az eredetit is, hiszen ott éppen az volt a paradoxon, hogy a végtelen hosszú osztatlanul végtelen szakaszok egyenlők egymással, vagy egymásnál is nagyobbak annak ellenére, hogy véges fogalmaink szerint csak az egyiknek kellene nagyobbnak lennie a másiknál.

Az osztott végtelenek világában pedig, vagyis a modern halmazelméletben megszokott az a jelenség, hogy két végtelen egyenlő egymással annak ellenére, hogy nagyobbnak kellene lennie egyiknek a másiknál. A halmazelmélet tudományának mai állása szerint két halmaz elemeinek száma egyenlő, ha elemeiket egyértelműen meg tudjuk feleltetni egymásnak. Ez a halmazelmélet szerint igaz mind a véges, mind pedig a végtelen halmazokra. Csak azt kell bizonyítani, hogy ha két végtelen halmaz elemeit egymáshoz rendeljük az egy-egy egyértelmű leképezés. Így például könnyen bebizonyítható, hogy az a leképezés, amelynek során a természetes számokat kétszeresükhöz (vagy éppen minden természetes számot a feléhez) rendelünk, egy-egy egyértelmű leképezés.

1 → 2
2 → 4
3 → 6
4 → 8
5 → 10
6 → 12
7 → 14
8 → 16

És így tovább. Eszerint tehát éppen annyi páros szám van, mint amennyi természetes szám. Vagyis a természetes számok halmaza egyenlő számosságú annak egyik részhalmazával. Ugyanezzel a módszerrel könnyen bebizonyítható az is, hogy a természetes számok halmaza egyenlő számosságú a racionális számok halmazával. Kiszámítható, hogy melyik természetes számnak melyik racionális szám felel meg.

2 → 1/1
3 → 1/2
4 → 2/1
5 → 1/3
6 → 3/1
7 → 1/4
8 → 2/3
9 → 3/2
10 → 4/1

Ezzel tehát Peckham paradoxonát feloldottuk. Azonban megmarad a kérdés, hogy milyen szerkezetű a két abszolút végtelen. Talán azok is egy relatíve végtelenből, és két abszolút végtelenből állnak, ahogy az így keletkezett négy abszolút végtelen is további két abszolút végtelenből és egy relatíve végtelenből áll? Ez csak játék volt a gondolatokkal. Felmerül a kérdés, hogy egyáltalán létezhet e a relatív végtelent közrefogó két abszolút végtelen, hiszen ahogy a fejtegetésünkből kiderül, a relatív végtelennek elméletileg minden létezőt magában kell foglalnia az általunk vizsgált végtelen térben. Lehet, hogy ha létezik is, ennek a létezésmódnak csak valamiféle fizikán túli jelleget tulajdoníthatunk, mint például túlvilág?

Felhasznált irodalom:

Turay Alfréd: - Kozmológiai antropológia – A katolikus hittudományi főiskolák jegyzetei, Magánkiadás, Szeged, 1987. http://mek.oszk.hu/08700/08794/html/index.htm

Aquinói Szent Tamás: A világ örökkévalóságáról, Jószöveg Műhely Kiadó, 1998.

Cullmann, Oscar: Krisztus és az idő - Az őskeresztény idő- és történelemszemlélet, Hermeneutikai Kutatóközpont, 2000.

Georg Simmel: A pénz filozófiája című könyvében a pénz, mint társadalmi jelenség filozófiai elemzését írja le. A pénz értékelméletének elemzésekor arra a következtetésre jut, hogy a pénz értékét az ember és az általa megszerezni kívánt anyagi javak közötti távolság adja. Ha ugyanis az ember számára az őt körülvevő világ anyagi javai közvetlenül, és minden akadály nélkül elérhetőek lennének, akkor a pénznek semmi értéke sem lenne.

A pénz szubsztanciaelméletének, vagyis lényegének vizsgálatakor arra a következtetésre jut, hogy a pénz lényege nem más, mint annak a ténynek a megtestesülése, hogy egy összetett, munkamegosztásra épülő társadalomban az ember saját szükségleteit csak egy másik ember szükségleteinek a kielégítése által elégítheti ki. Mivel a pénz egy munkamegosztásra épülő társadalomban a cserekereskedelem megszűnésével éppen arra szolgál, hogy cseréjével az emberek tetszésük szerint bármilyen formában kielégíthessék szükségleteiket.

Leírja, hogy a társadalomban a munkamegosztás minél szélesebb körű elterjedésével a pénz egyre inkább elveszti anyagi megjelenési formáját, és csak funkcióértéke marad fenn. Kezdetben még megmunkálatlan fémrudakat használtak pénz gyanánt, majd megjelentek a pénzérmék, aztán a papírpénz. Korunkban pedig már a pénz nem más, mint egy elektromos jel. Simmel szerint erre azért van szükség, hogy a pénz a munkamegosztás fejlődésével minél gyorsabban tudjon forogni a társadalomban, mert a munkamegosztás fejlődése megköveteli a pénz minél gyorsabb forgási sebességét, ennek pedig akadálya a pénz anyagi megjelenési formája.

Érdekes a gondolata a pénznek az európai monarchiákkal, és a monarchista hagyománnyal való összefonódását illetően. Szerinte a kommunisták egyáltalán nem azért gyűlölik a pénzt, mert az a nagytőkések eszköze a munkások kizsákmányolására, hanem monarchizmus ellenességük miatt. Ezzel kapcsolatban érdemes megemlíteni Norbert Elias: A civilizáció folyamata című könyvét, amelyben azt mutatja be, hogy hogyan alakult ki a nyugati társadalomban az a modern szokásrendszer, amit ma kulturált viselkedésnek, vagy más szóval civilizált viselkedéskultúrának hívunk, mint például, hogy társaságban zsebkendőbe fújom az orromat, vagy említhetnénk az étkezési illemszabályokat is.

Sokan ezt a higiénia szükségletével magyarázzák. Mások a keresztény vallásosságra hivatkoznak. A higiéniával kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy miért csak a modern korban vált prioritássá, mikor minden korban ugyanilyen igény lehetne rá. A keresztény vallásossággal kapcsolatban pedig azt az ellenérvet hozhatjuk fel, hogy Európa legvallásosabb időszakában, vagyis a középkorban Európa területén egyáltalán nem volt jelen a mai civilizált viselkedéskultúra.

Az emberek lakásaikban tömegesen, összezsúfolva, egymás mellett aludtak, a családok ugyanabból a tálból, és puszta kézzel ettek. Tehát nem használtak kést és villát. A középkori köztereken gyakori volt a mezítelen emberek látványa, és még sorolhatnánk a példákat. Tehát önmagában a keresztény vallás sem civilizál.

Az igazi magyarázat Elias szerint az, hogy az újkor beköszöntével, az emberek nagyobb függőségbe kerültek egymástól, mint a régi korokban, és ez olyan viselkedési kényszereket alakított ki bennük, ami a civilizált viselkedéskultúra irányába terelte a nyugati civilizációt. Ennek a történelmi háttere az újkor kezdeteihez nyúlik vissza. A középkorban a hűbéri rendszer idején pénz még nem volt, a király földet adott hűbéreseinek, vagyis nemeseinek és lovagjainak a katonai szolgálatokért.

Ez csak kismértékű függést jelentett a hűbéresek szempontjából a királytól, csak hadi veszély esetén egyesítette a birodalmat, hogy meg tudják vívni a háborút. Béke idején mindig megindultak a királytól való függetlenedési törekvések a birodalomban. A Német-Római Császárság a középkor idején szét is bomlott kisebb tartományokra. Azonban mikor az újkor elején elindult a gazdasági fejlődés.

A földműves naturálgazdálkodás mellett elkezdődött az iparosodás, a kereskedelem kiépülése, megjelent az új társadalmi réteg, vagyis a polgárság, a gazdaság differenciáltabb működésének, a munkamegosztás minél szélesebb körben való elterjedésének következtében szükség lett egy értékmérő eszközre: a pénzre. A pénz megjelenése pedig kivette a hatalmat a nemesi és lovagi rendek kezéből, és a királyt ruházta fel minél nagyobb hatalommal.

Ugyanis már nem volt szükség arra, hogy a király földet adjon a nemeseknek és lovagoknak hadi szolgálataikért, hanem saját zsoldoshadsereget tarthatott fenn, hiszen rendelkezésére állt az új fizetőeszköz, vagyis a pénz, amivel meg tudta fizetni őket. Így a nemesség, és a lovagság elvesztette régi funkcióját, a pénzgazdálkodás megjelenésének következtében földjéből is nehezen tudott megélni. Új funkciója csakis az lehetett, hogy a király udvarában ellensúlyozza a feltörekvő polgári réteg hatalmát.

Így a nemesi rendek a király udvarába kerültek, ahol immár nem a király függött nemeseitől, hanem a nemesek, és az újonnan feltörekvő polgári réteg függött a királytól. A királyi udvarban a nemesség és a polgárság egyetlen érvényesülési lehetősége az volt, hogy elnyerje a király kegyeit, ehhez pedig csak egy út vezetett: az udvari etikett illemszabályainak betartása.

Ezek az illemszabályok az emberek egymástól való függősége által kialakított viselkedési kényszerek folytán lassan belsővé váltak, először csak a királyi udvarokban, majd később a kapitalizálódás előrehaladtával, a munkásság is hasonló függőségbe került munkaadóitól, és így az egész társadalomban elterjedtek ezek a viselkedési kényszerek.

Tehát a társadalomban a munkamegosztás terjedése, és ezzel együtt a pénz forgási sebességének növekedése együtt jár a központi hatalom megerősödésével. Ez a jelenség engem erősen emlékeztet a kínai taoizmus tanításaira. Vegyük szemügyre a kínai taoizmus tanításait. „A taoizmus Kína egyik legnagyobb autentikus ősi vallása, mely jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, kémiát, a harcművészeteket, geográfiát és táplálkozástudományt.

A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak (, pinyinben dào) nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A taoisták úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”. Ez mondanom sem kell, nagyon hasonlít a pénz mozgásának gondolatára a modern társadalomban.

Az európai felfogás egyaránt taoizmusnak nevezi a kínai ókori eredetű filozófiai irányzatot (, dào jiā, tao csia) és a vele összefonódott népi vallást (, dào jiào, tao csiao). A hagyomány szerint a taoizmus tanításainak első összefoglalója a Változások Könyve, a Ji Csing volt, míg az úgynevezett népi vallás első leírójának a kínai bölcset, Lao-ce-t (Lǎozǐ) tartják. A Lao-ce féle tanítások további magyarázataiként ismert könyvek elsősorban Zhuang Zhou (Csuang Csou) néven ismertek. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a népies misztikum a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.

… A filozófiai és a vallási taoizmus közötti különbséget pragmatikus szempontok alapján célszerű értékelni. A filozófiai taoizmus a tao ideáját, mibenlétét, kihatásait, metafizikai vonatkozásait vizsgálja, míg a vallásos a tao „szellemiségét” a hívők számára a misztikumok és misztériumok szintjén, gyakorlati módszerekkel meg is próbálja valósítani (meditációk, koncentráció, légzéstechnika, alkímia, rituálék és mágiák a test és szellem átalakítására, a tao szellemével való összeolvadáshoz).” Itt pedig egyértelműen az emberi szubjektum és az Isten egysége érhető tetten, hiszen a taoista bölcs mindáron egyesülni akar a tao-val. Az emberi szubjektum és az Istenség egysége pedig egyértelműen a despotikus Istenkirályság vallási alapja a keleti kultúrákban. A despotikus Istenkirályság csak olyan kultúrákban jut érvényre, ahol az emberi szubjektum egységet képez az Istenséggel, ez pedig egyértelműen az európai monarchiák társadalomszerkezetére utal.

Tehát a modern nyugati monarchiák társadalomszerkezete a pénz szempontjából a keleti sárga királyságok társadalomszerkezetével, és annak vallási alapjaival: a taoizmussal, buddhizmussal stb., mutat rokonságot. Simmel még ír a pénznek az individualizálódással való összefüggéséről is. A középkori feudális társadalmakban a jobbágyoknak még természetben kellett leróniuk adósságaikat a földesúr felé. Így például terményjáradékot kellett nekik adniuk, vagy el kellett szállásolniuk őket szükség esetén. Ugyanígy a földesúr is természetbeni szolgáltatásokkal tartozott a jobbágynak, mint például védelemmel.

Ez egyrészt személyesebb kapcsolatot jelentett a földesúr és a jobbágy között, másrészről viszont nagyobb kötöttséget is jelentett mindkét fél részéről. Amikor viszont a jobbágyoknak már pénzben kellett leróniuk tartozásukat a földesúr számára, kapcsolatuk elszemélytelenedett, hiszen már semmi más nem kötötte őket egymáshoz, mint a pénz. Ugyanakkor viszont ez nagyobb szabadságot is jelentett mindkét fél számára, hiszen a jobbágynak nem volt többé olyan sok plusz kötelezettsége, mint például az elszállásolás, és akár el is adhatta földjét.

Ez a jelenség a modern társadalomban teljesedett ki, amikor az embereket már semmi más nem köti össze, mint a pénz. Ez az emberi viszonyok végleges eldologiasodását jelenti, amit Simmel az individuum kiteljesedéseként, és szabadságként értelmez, mert teljes egészében felszámolja az emberek közötti régi kötöttségeket, bár hangsúlyozza, hogy ez csak valamitől való szabadságot jelent, és nem valamire való szabadságot, mert felment ugyan sok embert a földművelő munka, és egyéb más régi kötöttségek nehézségei alól, de nem ad új célokat az ember számára.

Továbbá hangsúlyozza azt is, hogy a régi kötöttségek eltűnésével új kötöttségek is életbe lépnek. Példaként említhetnénk a modern vállalkozó esetét, akit ezer féle szál köt a társadalom többi tagjához, mint például a beszállítókhoz, vagy a bankokhoz, de ezek a kötöttségek nem olyan személyes kötöttségek, mint a régi feudális kötöttségek, hanem egyszerűen csak a pénz köti egymáshoz az embereket, amit Simmel az individuum kiteljesedéseként értelmez. A könyv végén hivatkozik Herakleitosra, aki a görög filozófusok közül a leginkább kötődött a keleti filozófiákhoz, és tőle kölcsönzi a mozgás fogalmát, amely alapvető eleme a keleti buddhizmusnak és taoizmusnak is. Szerinte a pénz a mozgás megtestesítője.

Mivel a pénz értéke abban rejlik, hogy az ember hogyan tudja legyőzni a közte, és a világ javai közötti távolságot, amit hatalomként is értelmezhetünk, a pénz pedig a munkamegosztás kiszélesedésével egyre inkább elveszti anyagi megnyilvánulási formáit, vagys egyre inkább semmivé válik, ami a modern tőzsdében teljesedik ki véglegesen, és a tőzsde az ahol a pénz teljes egészében elválik az áruktól, és öncéllá válik. Mondhatjuk, hogy a modern tőzsdében a hatalom és a semmi egyé válik. Ez egybevág a buddhistáknak azzal a tanításával, hogy ők a nirvánát kereseik, a tárgyi világtól való teljes megszabadulást, ami teljes szabadságot, vagyis hatalmat is jelent egyben egyben, tehát a tőzsde modern nirvánának is tekinthető egyben.

Felhasznált irodalom:

Norbert Elias: A civilizáció folyamata, Gondolat Kiadó, 2004.

Wikipédia: Taoizmus http://hu.wikipedia.org/wiki/Taoizmus

Georg Simmel: A pénz filozófiája, OSIRIS KIADÓ KFT., 2004.

A kultúra és a gazdaság, és főképp a kultúra, a technika és a gazdaság összefüggései kevésbé kutatott területnek számít a nemzetközi gazdasági szakirodalomban. Most arra teszek kísérletet, hogy valamennyit feltárjak a három terület egymáshoz való viszonyáról.

Sokan leírták már korunkban, hogy a modern technika fejlődése háttérbe szorítja a régi korok tradicionális művészetét, ami korunkban oda vezetett, hogy sokak szerint a művészet végét éljük. Ha ezt a jelenséget meg akarjuk érteni, akkor meg kell találnunk azt a belső jellegzetességet a modern technikában, ami ezt előidézi, vagyis ami a modern technikai eszközöket a technika rohamos fejlődésével minél inkább megfosztja a művészet organikus formáitól.

Ha összehasonlítjuk a régi korok művészeti alkotásait, és korunk modern technikai eszközeit, akkor azt látjuk, hogy a régi művészeti alkotások előállításához általában csak egy, vagy csak nagyon kevés természeti jelenséget használtak fel, és csak egy, vagy kevésféleképpen. Például a szobrok elkészítéséhez elég volt csak egy darab nyers kőtömböt felhasználni, amit csak vésni kellett. A festmények elkészítéséhez csak papír kellett és festék, és csak festeni kellett. A gótikus katedrálisok építéséhez is csak követ használtak fel, amit csak vésni kellett, és egymásra kellett rakni őket.

A modern technikai eszközök gyártásához viszont már nagyon sokféle természeti jelenséget kell felhasználni, és ezeket nagyon sokféleképpen kell megmunkálni bonyolult felépítésük miatt. Például egy számítógép gyártásánál sokféle fémet kell felhasználni az alkatrészek gyártásához, műagyagot a számítógép legyártásához, elektromosság kell a működéséhez. Továbbá ezeket a természeti jelenségeket sokféleképpen kell megmunkálni, hiszen a számítógépben minden alkatrészt másképp kell legyártani, ahogy a házat is. Ez pedig nyilvánvalóan az esztétikai jelleg rovására megy, mert egy olyan munkadarabot, ami csak egyféle természeti jelenségből áll, mint például egy kőtömb, könnyű esztétikusan megmunkálni.

De egy olyan munkadarabot, ami sok eltérő anyagból, és eltérő formájú alkotóelemből áll, már nehéz esztétikusan megmunkálni, hiszen egy számítógépben az alkatrészeket, és a vezetékeket nehéz esztétikusan elrendezni, továbbá a számítógép házát nehéz úgy esztétikusan megalkotni, hogy belül az alkatrészek elrendezése is hozzáigazítható legyen a számítógép működésének műszaki követelményeihez.

Tehát a technikai eszközök struktúrájának egyre bonyolultabbá válása az esztétikai követelmények rovására megy, vagy ahogy Nyikolaj Bergyajev írta: a technika fejlődése egyre inkább háttérbe szorítja a kultúra organikus alkotóelemeit. Mi lehet erre a megoldás? Ernst F. Schumacher: A kicsi szép című könyvében helyteleníti a modern ipari rendszer automatizált tömegtermelését, amely megfosztja a munkást attól az élménytől, hogy alkotóképességét, kreativitását belevigye a munkájába, hiszen a gépek megjelenésével egyszerű mechanikus összeszerelővé, vagy gépkezelővé fokozza le, és a régi kézműves munkamódszerekhez való visszatérést szorgalmazza úgy, hogy a régi kézműves munkamódszereket ötvözné a modern ipari technológiával.

Ő sem írja le részletesen, hogy azt hogyan képzelné el, csak mintegy utalást tesz arra, hogy a modern mérnöki kutatás már a kezdetektől fogva mindig az egyszerűtől halad a bonyolultabb felé, és szerinte ezt az irányt meg kellene fordítani úgy, hogy a modern mérnöki kutatás ezután a bonyolult felől haladjon az egyszerű felé. Ez valóban megoldaná a művészet válságának problémáját, hiszen mint ahogy az imént kifejtettük a modern technikai eszközöket éppen az egyre bonyolultabb struktúrák megjelenése fosztja meg a művészet organikus formáitól, azonban én ehhez hozzá tenném, hogy Schumacher gondolatát úgy kellene megvalósítani, hogy ez ne menjen a technika hatékonyságénak a rovására, hiszen ez korunk modern társadalmában óriási problémákat okozna.

Tehát ez az egyik legnagyobb kihívása korunkban a mérnöki katatásnak, hogy egyszerűbb technikát hozzon létre úgy, hogy ez ne menjen a technika hatékonyságának a rovására. Itt még érdemes megemlíteni, hogy a technika struktúráinak egyre komplexebbé válása az energetika fejlődésével párhuzamosan megy végbe. A régi gőzmozdonyok például, amelyek szénnel működtek, még műszakilag kevésbé voltak összetettek, ezért aránylag esztétikusak is voltak. Aztán az elektromosság megjelenésével az új technikai eszközök szinte teljesen elvesztették esztétikai jellegüket. Ezzel a technika és a kultúra összefüggését tisztáztuk, de még hátra van mindennek a gazdasággal való összefüggése. Roób Gusztáv: „Kiút a pénz és a multik világuralma alól” című könyvében a különféle természeti jelenségek árukban megtestesülő kapcsolatairól és összefüggéseiről ír.

Leírja, amit már az imént leírtam, hogy a különféle áruk, vagyis a különféle technikai eszközök a történelem folyamán egyre több természeti jelenségből épül fel, ezek megmunkálása egyre bonyolultabb technikai módszereket, és egyre magasabb szintű szakismeretet igényelnek. A különféle áruk pedig szorosan összefüggenek egymással a gyártásukhoz felhasznált természeti jelenségek, az elkészítésükhöz szükséges szakismeretek szerint. Például ha két áru elkészítéséhez egyaránt réz és vas kell, vagy ha mind a két áru legyártásához vegyészmérnök szakember kell.

Ebből pedig eljut ahhoz a gondolathoz, hogy az egész gazdaság felépítményét alapvetően meghatározza az a két feltétel, hogy milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre az ember számára az áruk legyártásához, és hogy ezeket a természeti jelenségeket az ember milyen színvonalún tudja hasznosítani a rendelkezésére álló műszaki tudás segítségével. Például az ipari üzemek szervezeti és műszaki felépítését, az egymással és a társadalommal való kapcsolataikat is alapvetően meghatározza ez a két feltétel.

Ebből a gondolatból továbbmenve pedig odajut, hogy a gazdaság működését egy adott országban teljes egészében feltérképezhetjük, ha át tudjuk látni a különféle áruk egymáshoz való viszonyait és összefüggéseit, amelyeket a bennük megtestesülő természeti jelenségek és a tulajdonságaik hordoznak, hiszen végeredményben ezek határozzák meg az egész gazdaság felépítményét. Mindebből pedig arra a következtetésre jut, hogy létre kell hozni egy számítógépes információs rendszert a különféle árukról, amit áruhatározó kategóriarendszernek hív (ÁHKR). Ebben kutathatóvá, és összehasonlíthatóvá válnak a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek.

Ebből pedig egy gazdaságilag hátrányos helyzetű ország szakemberei kiolvashatják, hogy az országukban milyen természeti jelenségek állnak rendelkezésre, és a természeti jelenségek felhasználásának módszereit milyen irányba fejlesszék tovább, hogy gazdaságuk kitörjön az elmaradottságból. Tehát, hogy hogyan alakítsák oktatási és innovációs politikájukat. Továbbá ez az információs rendszer a kutatás-fejlesztés területén is hasznosítható lenne, hiszen a különféle árukat felépítő tulajdonságok és természeti jelenségek átláthatóságával könnyebben lehetne egymással kombinálni az egyes természeti jelenségeket és tulajdonságokat új áruk létrehozása céljából. Így például ha találunk egy olyan tulajdonságot az adatbázisban, hogy „számítógéppel vezérelt”, és egy olyat, hogy „takarítógép”, akkor máris megvan a számítógéppel vezérelt takarítógép ötlete.

Tehát a kultúra organikus formái, vagyis a művészet egyértelmű összefüggésben van a modern technikai eszközök bonyolultságával, és lényegében a modern technikai eszközök bonyolultsága, vagyis a bennük megtestesülő természeti jelenségek száma, és az őket alkotó tulajdonságok száma és ezeknek az összefüggései határozzák meg az egész gazdasági rendszer felépítményét. Ezzel tehát bizonyítottuk a kultúra, a gazdaság és a technika szoros összefüggését. Ha pedig megvalósítanánk a Roób Gusztáv által javasolt áruhatározó kategóriarendszert, akkor a különféle áruk összefüggéseit átlátva talán még számszerűsíthetnénk is a kultúra, a technika és a gazdaság összefüggéseit.

Felhasznált irodalom:

Ernst F. Schumacher: A kicsi szép, Közgazdasági és jogi könyvkiadó, 1991.

Roób Gusztáv: Kiút a pénz és a multik világuralma alól, Korrekt Nyomdaipari Kft, 1997.

Karikó Sándor szerk.: Kultúra és/vagy gazdaság, Gondolat Kiadó, 2007. – Garaczi Imre: Gazdaság és kultúra a technika és a sebesség bűvöletében (tanulmány)